Amikor az ellenzéki napilap a német–magyar diplomáciai kapcsolatok romlásáról ír, nem kell rajta csodálkoznunk, mert az ellenzéki napilap gyakran lát kivetnivalót a jelenlegi kormány külkapcsolataiban. Úgy vélik, ha meghiúsul egy találkozó, az nyilvánvaló jelzés a külföldi partner részéről: nem kívánunk tárgyalni. Ha mégis létrejön a megbeszélés, annak témája csakis Magyarország megdorgálása lehet. Ha pedig a külföldi partner dicsérettel illeti hazánkat, az minden bizonnyal annak jele: ő maga is korrupt, autoriter, akivel a szabad világ vezetői szóba sem állnak.
Nagyjából ilyen logika mentén értelmezte Heiko Maas német külügyminiszter budapesti útjának lemondását az ellenzéki napilap, noha, mint kiderült, a német fél feltorlódott hazai, belpolitikai jellegű programjai kuszálták össze a szálakat és hiúsították meg a találkozót Szijjártó Péter külügyminiszterrel. Egyébként sem tűnt hihetőnek az a magyarázat, miszerint Magyarország nem tud időt szakítani egyik legfontosabb szövetségesére. A diplomácia világában egy ilyen negatív gesztus – egy előre megbeszélt találkozó indokolatlan lemondása – több mint üzenetértékű volna.
Márpedig Magyarország sem most, sem korábban nem üzente azt Németországnak, hogy a kapcsolatokat visszaminősítette volna, ami indokolttá tenné, Szijjártó Péter miért „nem ér rá” Heiko Maas fogadására. Nem ezt az üzenetet hordozza az a tegnapi bejelentés sem, hogy Angela Merkel kancellár augusztus 19-én, a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából Sopronba látogat, ahol együtt ünnepel Orbán Viktor miniszterelnökkel – ahogy tette azt tíz évvel ezelőtt, és tenné minden bizonnyal tíz év múlva is, ha még mindig kancellár volna (de ennek az esélyeit most ne firtassuk).
Németország mindig is iránytű, igazodási pont volt a szláv népek gyűrűje által körbevett Magyarországnak. A történelmi és kulturális összefonódás legalább olyan jelentős, mint Lengyelország viszonylatában – a gazdasági még annál is lényegesebb –, s bár két jó barát kapcsolatáról talán nem beszélhetünk, megbízható partneréről és szövetségeséről igen. A németekben ugyanis – más európai népekkel, gyakran ellenséges szomszédainkkal szemben – mindig megvolt a kellő józanság ahhoz, hogy a viszonyunkat megterhelő legviharosabb időkben is fennmaradjon a párbeszéd iránti igény. Természetesen érdeke volt ez a mindenkori berlini vezetésnek is, amely nem akarta átjátszani a kelet-európai térségben betöltött vezető szerepét más nagyhatalmaknak.
