Albin 2024. március 1.
logo

Pedofil óvodai alkalmazottra csapott le a rendőrség Újbudán

Pontos példázatok képekben, plasztikákban

P. Szabó Ernő
1999.11.02. 23:00

A szentendrei Képtárnak a főtér legnagyobb épülete ad helyet, az egykori kereskedőház, amelynek funkciója sokszor változott a XX. században, hogy az utóbbi évtizedekben kiváló adottságokkal rendelkező kiállítóhely váljon belőle. Az épület külső és belső formái maguk is a hely szellemét, a művészet jelenlétét sugallják, az összetett térrendszer egyszerre ad lehetőséget művek, műcsoportok elkülönítésére és a közöttük meginduló párbeszéd artikulálására. Ezért volt szomorú, hogy az utóbbi években fehér holló volt itt a képzőművészet. Ezért különösen örvendetes, hogy a Képtár legújabb bemutatója viszont éppen olyan műveknek ad otthont, amelyek alkotói a hatvanas-hetvenes évek óta nem kis részt vállaltak a szentendrei művészeti tradíciók őrzéséből, megújításából – éppen a termékeny eszmecsere jegyében. Két festő és egy szobrász munkái kerültek egymás mellé, pontosabban a festészet mellett a plasztikában is jelentős életművet létrehozott Deim Pálé, a plasztikák mellett gazdag rajzi anyagot is kiállító Farkas Ádámé és a festő Hajdú Lászlóé. Mindhárman a hatvanas-hetvenes évek óta vannak jelen a szentendrei és az országos művészeti életben, Deim Pál (1932–) és Hajdú László (1938–) 1963-ban, Farkas Ádám (1944–) 1968-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Előbbiek művészete elsősorban a szentendrei konstruktív hagyományhoz kapcsolódik, azt újítja meg, utóbbié a természeti, organikus formák és a belőlük kimetszett, velük ütköztetett antropomorf alakzatok együtteséből hoz létre új plasztikai egységet. Ahogyan Deim művészetében az összetett térrendszerben emblematikus erővel jelenik meg a bábu, a leegyszerűsített körvonallal ábrázolt emberi figura, Farkas Ádám művészetét éppen úgy jelképezheti az oszlop vagy a csavarodó, a hossztengelyre merőleges tagolású forma, Hajdú Lászlóét a szín és a vonal jellegzetes társítása. A tőmondatos összefoglalók minden jelentősebb életmű esetében csak addig érvényesek, míg a művek együttesével nem szembesülnek. Különösen érvényes ez az igazság a jelen esetben, amikor a Képtár öt termében, teremről teremre más hatást adó együttesek részeként elhelyezett munkák, ha nem is a teljesség igényével, a kilencvenes évek egészét átfogják, nem egy esetben a nyolcvanas évek közepéig is visszanyúlnak. Hogy a kilencvenes években milyen sokféle feladat vonzotta a három alkotót, azt már az első terem összeállítása jelzi: ebben egyszerre szerepelnek Deim kisméretű, a férfi és nő kapcsolatát elemző rajzai, s azok a rajzok, plasztikák, amelyek mintegy az 1956-os áldozatoknak emléket állító, Győrben felállított nagyméretű plasztikájának megszületéséhez kapcsolódnak. A Deformáció című nagyméretű képe az „elhagyás” remekműve, több, 1998–99-ben készült festményének oldott festőisége az életmű új értékeire hívja fel a figyelmet. Farkas Ádám plasztikái nagy részét köztéri megbízásokra készítette a kilencvenes években. Kiállított művei ama szobrászi gondolkodásnak a dokumentálásaként is felfoghatók, amely az első vázlatoktól folyamatosan vezet a megvalósulásig. Nemes kövekből faragott oszlopainak csiszolt felületét roncsolva, hajlított formái lágy ívét merőleges irányú tagolásokkal ellenpontozza, hogy az ellentétes minőségekből szülessen harmónia. Hajdú művészetét is az ellenpontok, a folyamatos mozgások jellemzik: izgalmas fakturáit törékenyen geometrikus vonalrendszerek tagolják. E vonalrendszerek mentén darabolódik fel a kép, jönnek létre a különálló, „for-mázott” vásznak, amelyek azonban nem elkülönítetten, hanem egymással szüntelen párbeszédben, új, a kiállítótermet belakó egységekként léteznek. Akárcsak a három alkotó műveiből összeálló tárlat maga, afféle pontos példázatként szentendrei és nem szentendrei kortárs alkotók számára.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.