A botránypolitizálás távlatai

Próbáljuk felidézni, milyen volt tíz esztendeje a Blaha Lujza téri aluljáró vagy az Örs vezér téren a metróvégállomás környéke este hét óra táján! És vegyük szemügyre ma ugyanezeket a helyeket... Alighanem minden propagandaszólamnál beszédesebb a látvány. Budapest – sajnos – a Balkán felé csúszott a múlt évtizedben. A fővárosból több százezer ember „menekült” ki az agglomerációba ez idő alatt, nem bírván elviselni a romló állapotokat. Így a városvezetőségről meglehetősen egyértelmű bizonyítványt állít ki a naponta szembeötlő, szívfájdító rombolás... Ám mégis említhető egy fontos eredmény, amelyet a nemrég pártelnökké is előlépett főpolgármester büszkén hangoztathat: „Ott vagyunk az újságok címoldalán” – nyilatkozta diadalmasan Demszky Gábor egy laptársunk szombati kiadásában.Igen, ez a vívmány egyértelműen jelzi: mi fontos a várospolitikusnak, milyen értékrend szerint kormányozza a közép-európai – bár általa inkább kelet-európainak mondott – metropolist. Érdektelen, hogy kétes hátterű pénzemberek települnek be pazar villákba, miközben mind népesebbre duzzad a honi hajléktalanok serege. Hogy lakásfoglalók szállják meg az egykoron békés tömbházakat, miközben törvénytisztelő ifjú házasok hiába várnak otthonra. Hogy nyugdíjasok nyögik az egyre emelkedő bérletárakat, miközben zsebtolvajokra nem figyel a bandáktól – érthetően – félő BKV-ellenőr... Mintha alvilágváros épülne az ígért világváros helyett.Furcsa a várospolitikus féloldalassága: Budapest-ellenes politikával vádolja meg a polgári kormányt, miközben – fájdalom – ő ártott legtöbbet a fővárosnak. Máig nem számolt el az 1996-os lágymányosi világkiállítás elszalasztásával, amelyből eredően dollármilliárdos kár – elmaradt haszon – érte a települést, sőt az ország más részein felkészülő vállalkozókat. Igaz, névlegesen nem a Fővárosi Közgyűlés mondta le az expót, hanem – az 1994-es parlamenti szünetben puccsszerűen – a baloldali kormánykoalíció, ebben azonban egyértelműen része volt annak a hátráltatásnak, amelyet négy éven át fejtett ki a baloldali városvezetőség. S e „régi” ügy felemlegetése nem csupán történelemidézés. A magyar világkiállítás révén ugyanis már 1996-ra – az orosz államadósság ledolgozásaként – elkészülhetett volna az a 4-es metróvonal, amelyet most presztízsberuházásként erőltet – részben a vidéki adófizetők terhére – a főpolgármesteri központ. Még 1991–92-ben maga Demszky buktatta meg az építést, azt remélvén, hogy ezzel az expó előkészületeit is keresztülhúzza... Azaz a pártérdekek oltárán feláldozta a budapestiek érdekeit – erre azonban már aligha terjed ki szelektív emlékezete.A főpolgármester pártja „a korrupciót akarja leváltani” – derült ki a szombati interjúból. Megint csak féloldalasnak tűnik a memória. Kik is szervezték a sikerdíjazást, amelyből a Tocsik-ügy kipattant – a baloldali kormányzás kellős közepén? Kik is építettek népes klientúrát 1994 és 1998 között, amiként erről Tellér Gyula tavalyi sikerkönyve, a Hatalomgyakorlás az MSZP–SZDSZ-koalíció idején című – azóta is agyonhallgatott – könyv részletesen szól? Kicsodák is áramoltatták a közpénzt a második, a harmadik „uzsorakörben”? És kik egyeztek meg – az általuk küldött belügyminiszter révén – suba alatt a koalíciós társ kényes machinációinak elhallgatásáról? Kicsodák nem szólnak most gondosan egy szót sem a Stadler-gate-ről, vagyis arról, hogy a nagyobbik baloldali párt több tízmillió forintot vehetett át az akasztói vállalkozótól az 1994-es választási kampány költségeire?Ez utóbbival – a jelek szerint – nem óhajt az újságok címoldalára kerülni a főpolgármester. Több voksot hoz a konyhára a hannoveri villamosok ügyében vélhetőleg előre megtervezett, majd több-kevesebb ügyetlenséggel végrehajtott „műbalhé”. Amikor – az országra leselkedő pénzügyi, migrációs, természeti és egyéb veszélyek mellett – jelentéktelen konfliktussal tartotta magán a közfigyelmet a két baloldali párt. Majd a purparlé után – némileg infantilis egymásra borulással – jelezték, hogy íme, a hőn áhított nagy kompromisszum létrejött. S a hegyek egeret szültek...A jellegzetes féloldalasság mutatkozik abban is, hogy Demszky Gábor leszögezi: a következő kormányzati ciklusban „a szélsőséges politikai erőkkel” nem kíván együttműködni, így „a Munkáspárt biztos kiesik”. Azért mégiscsak feltűnik ez a finnyásság annak, aki a pártpolitikus életrajzáról nemcsak annyit tud, amenynyit most laptársunk közölt. Ez az életpálya a lap szerint 1976-ban kezdődik: ezen évszámhoz a jogászi diploma megszerzését társítják. Csakhogy előtte is történtek emlékezetes, legalábbis az átlagembereknek meglehetősen szokatlan fejlemények. Például 1971-ben egy szélsőbaloldali tüntetésen vett részt tevékeny szervezőként a ma önmagát – megmosolyogtató módon – „a centrumban” elhelyező pártelnök. E régi szélsőbaloldali epizód mindenesetre elgondolkodtatja az újságolvasót akkor, amikor a szintén szélsőbaloldali Munkáspárttól ridegen és büszkén elhatárolódó pártemberről olvas. Legalább némi önkritika is megelőzte volna a „szélsőséges politikai erők” megbélyegzését. Talán jelezhette volna valaha hangsúlyosan is a főpolgármester, hogy egykoron ő is a „szélsőséges politikai erők” sorait gyarapította. Vagy talán az elhatárolódás jeleként kellene értelmeznünk, hogy 1972-ben Demszky – általa is nyilvánosan elismert tényként – jelentkezett a pártállami politikai rendőrségen, hogy eme szélsőséges csoportosulás egyik tagjáról, a közben már Amerikába távozott Poór Györgyről elmondja, amit tud? Igen, elképzelhető, hogy itt szakított a személyes múlt ezen zsákutcájával, mindenesetre ez az elem is az életrajz része, éppúgy, mint az – amit a jelek szerint most vállal –, hogy „1981-ig a Világosság című lap munkatársa, 1981-ben Rajk Lászlóval az AB Független Kiadó alapítója”. Igaz, 1972 és 1981 között is történt valami: 1974-ben a fiatalember eltörte egy hölgy állkapcsát, s ezért – ugyancsak általa is nyilvánosan elismert tényként – bíróság elé is kellett állnia. Jó, a kellemetlen epizódokat nem mindig emlegetik egy politikus életrajzában. De vajon elfeledhetjük-e a személyes múltat akkor, amikor e múlt viselője éppen a múltjuk miatt minősít „szélsőséges politikai erőknek” egyes, elismerten alkotmányosan működő pártokat? És ha elszakadunk a kellemetlen személyes múlttól, elfeledhetjük-e azt, hogy Demszky Gábor 1990-ben nulla forint adóssággal vette át a fővárost a pártállami elődöktől. És négy esztendő alatt akkora adósságot halmozott fel, hogy 1998 nyarán egy hetilapban ő maga panaszolta: „1994-ben nem volt más, csak adósság.” Azt azonban 1998-ban is elhallgatta, hogy ezt az adósságválságot a fővárosi közművek külföldi kézbe adásával sikerült „menedzselnie”, azaz a baloldali kormányhoz hasonlóan: a stratégiai közvagyont adta el fillérekért. A következményeket a mai budapesti polgárok állják: épp az emelkedő közműdíjak elől (is) menekülnek, akik tudnak, az agglomerációba.A fővárosi Fidesz-frakció „kizárólag Orbán Viktor érdekeit képviseli kétmillió budapesti érdekeivel szemben” – nyilatkozta most Demszky Gábor. A már nem is annyira finom demagógia aggasztóan jelzi: konfrontatív politikát hirdet a kisebbik baloldali párt elnöke, s ez különösen egy városvezetőhöz nem illik sehogyan sem. Ennek távlatai aggasztóak. A botránypolitizálással persze elérheti legfontosabb célját – állandóan az újságok első oldalán szerepelni –, de mérhetetlenül sokat árthat Budapestnek, sőt az országnak is.Lehet, hogy pártjának kellene megállítani Arturo Demszkyt?