Orbán Viktor július 24-i, tusnádfürdői beszéde óriási vitát váltott ki a nyári uborkaszezon közepén a magyarországi és romániai sajtóban és a politikai körökben. A volt miniszterelnök nagy ívű beszéde egyebek mellett (európai külpolitika, gazdaságpolitika és magyarországi belpolitika) kitért az erdélyi magyarság sorskérdéseire, így az erdélyi autonómia ügyére is.
A beszéd nemcsak arról a kétségtelenül kedvező geopolitikai konstellációról szól, amelyben a Székelyföld autonómiája kivívásának első lépései megtehetőek, hanem annak az európai politikai rendszernek a sajátosságairól is, amelyben kitűnően megférnek egymás mellett az egyéni szabadság- és a kollektív jogok, a regionalizmus és az autonómia.
Felvetődik a kérdés, milyen is az autonómia és regionalizmus elfogadottsága az EU-ban?
Kezdjük rögtön egy kellemetlen ténnyel: az unió jogának nem eleme a kisebbségek autonómiája, sőt kimondja, hogy egy ország belső területi felosztása az adott tagállam belső joga, és az unió nem hozhat olyan jogszabályt, amely ezt a tételt megsérti. Általában a közösségi jog nem foglalkozik a nemzeti kisebbségek jogával, azonban tiltja a nemzeti, faji vagy vallási alapon történő negatív megkülönböztetést.
Ehhez a status quóhoz képest hozott áttörést a nemrégiben elfogadott új alkotmányos szerződés, amely először említi a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogait. Ha az alkotmányt ratifikálják, és 2007-ben érvénybe lép, valószínűsíthető, hogy az igen aktív és döntéseivel az integrációt sokszor előrevivő Európai Bíróság (EB) megfelelő beadványok esetén a kisebbségek jogait szélesítő döntéseket hoz majd. Persze ehhez az is kell, hogy a magyar nemzeti közösségek megfelelően megalapozott ügyekkel keressék meg az EB-t. (Történelmi tanulság ugyanakkor, hogy hiába hozott a két világháború között igen sok kisebbségvédő döntést a Népszövetség bírósága, ha nem volt megfelelő erő a döntések végrehajtatására.)
Noha a jog ezt nem szabályozza, az EU-tagállamok nemzeti gyakorlata mégis bővelkedik az autonómiákban és devolúciós megoldásokban. A félreértések elkerülése végett világosan meg kell különböztetni azonban a kisebbségi autonómiákat és azokat a regionális megoldásokat, amelyek visszaadják részleges önrendelkezésüket Nyugat-Európa egyes „állam nélküli” nemzeteinek. Az első csoportba főleg Dél-Tirol és az Aaland-sziget tartozik, míg a másodikba Katalónia, Baszkföld, Skócia, Wales és Flandria. Az első csoportban a kisebbségi autonómia főleg az adott területen többségben élő kisebbségek nemzeti és kulturális túlélését biztosítja, míg a második csoportban általános decentralizáció keretében kerül sor a hatáskörök átruházására.
Ezek a folyamatok azonban korántsem zökkenőmentesek, közismert, hogy Dél-Tirolban fegyveres akciók után Ausztria megingathatatlan védőhatalmának árnyékában sikerült elérni az autonómiát, míg Spanyolországban a Franco-rendszer bukása után kerülhetett sor a baszkok és katalánok részleges önrendelkezésének visszanyerésére. Ezt az ellentmondásos helyzetet jól jellemzi, hogy az a spanyol alkotmány, amely tényleges hatalmat ad Katalóniának és Baszkföldnek, preambulumában kifejti, Spanyolország egységes és oszthatalan nemzetállam…
Jellemző egy másik történet is: Jordi Pujol, aki több mint 20 évig volt a Katalán Szabad Állam elnöke, egy interjúban arra a kérdésre válaszolva, hogy mi a legnehezebb nyitott kérdés Madrid és Barcelona között, így válaszolt: „Természetesen a közös történelemkönyvek.”
Érdemes megjegyezni, hogy a Katalóniában szedett adók több mint a fele helyben marad; a Szabad Állam önálló rendőrséget tart fenn, és a katalánul oktató Szabad Egyetem Európa egyik legismertebb intézménye.
Visszatérve az Orbán-beszéd üzenetére, Európában még semelyik nemzeti közösség nem kapott autonómiát anélkül, hogy azt világosan követelte volna. A magyar helyzetre vonatkoztatva ezt a megállapítást kijelenthetjük: az anyaországi kormány szilárd támogatása és az erdélyi magyar nemzeti közösség egységes fellépése nélkül botorság lenne elvárni a román elittől, hogy maguktól megadják majd a hőn áhított erdélyi autonómiát. A Medgyessy-kormány nevében nyilatkozó Bársony András külügyi államtitkár felvetése, miszerint tisztázni kellene, szakmailag milyen autonómiát akarnak a magyarok Erdélyben és a Vajdaságban, igen cinikus megjegyzés két okból is: egyrészt közismert, hogy az utóbbi tíz évben igen komoly autonómiatervezetek készültek el vajdasági és erdélyi műhelyekben, másrészt a jelenlegi kormány sodródó külpolitikájának szókészlete nem tartalmazza az „autonómia” és a „közösségi jogok” kifejezéseket. A Fidesz-MPSZ térségpolitikájának differenciáltságát jelzi ugyanakkor, hogy Németh Zsolt, a párt külügyi kabinetjének vezetője az egyik nyilatkozatában kifejtette: az autonómia csak bizonyos földrajzi és történelmi helyzetekben vezet a kisebbségek közösségi létének fenntartásához: míg Erdélyben és a Vajdaságban indokolt az autonómia, addig a felvidéki magyarság helyzetét a határ menti, euroregionális együttműködés és a magyarellenes regionális felosztás megreformálásával lehet javítani. (Az EU-tag Szlovákiában a magyarlakta területek autonómiája csak a szlovák többség félelmeit erősítené.)
Erdélyben földrajzi és demográfiai tény, hogy igazi magyar többségű régióról vagy kisebbségi autonómiáról csak a többségében magyarok lakta Hargita és Kovászna megye és a hozzájuk szervesen kapcsolódó Maros megye esetében lehet beszélni. A Partium alkalmanként helyi többségét alkotó magyarságát és Dél-Erdély szórványát legjobban a helyi és egyéni elvű autonómia elve alapján lehetne rendezni.
A mai helyzet megértéséhez érdemes néhány mondat erejéig foglalkozni a Székelyföld közigazgatásának romániai történetével. 1920-ban Erdély a Partiummal és a Székelyfölddel Romániához került. Az új román közigazgatás azonnal eltörölte az évszázadok alatt kialakult, a helyi kulturális és gazdasági sajátosságoknak megfelelő közigazgatási egységet. Az új rendszer fő célkitűzése az volt, hogy minél jobban csökkentse a megyékben élő kisebbségek arányát. Sok magyar falut román többségű megyékhez csatoltak, míg román nemzetiségű falvakat csatoltak a székely megyékhez. 1930-ra Maros-Torda megye román többségű lett. Az 1948-as kommunista alkotmány visszahozta a két háború közötti Románia megyerendszerét, és a mai megyerendszer ennek az alkotmánynak a következménye. 1952-ben létrehozták az úgynevezett Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely központtal. A szovjet minta alapján létrehozott autonómia valójában kettős célt szolgált: egyrészt lehetőséget adott a magyar Népi Szövetség (az erdélyi magyarok érdek-képviseleti szerve) marginalizálására, később megszüntetésére, másrészt a nem székelyföldi magyarság beolvasztásának felgyorsítására. Jellemző, hogy az autonóm terület működését szabályozó statútum sohasem készült el. 1960-ban román többségű területek hozzácsatolásával 77,3 százalékról 62-re csökkent a magyarság részaránya. 1968-ban aztán végleg eltörölték az autonómiát.
Az unió felé araszoló Románia most szembesült azzal a fájó ténnyel, hogy jelenlegi közigazgatási rendszere nem alkalmas a kohéziós és strukturális alapok fogadására. Ezért 1998-ban olyan területfejlesztési törvényt hoztak, amely az országot fejlesztési régiókra osztotta. Nem meglepő, hogy ismét érvényesült az 1920 óta tovább élő kisebbségellenes gondolat: Maros, Hargita és Kovászna megyét Brassó, Szeben és Fehér megyével egy fejlesztési régióba osztva biztosították, hogy ebben az egységben is román többségű legyen az entitás. A belső közigazgatási határok a kisebbségek kárára való megváltoztatását különben tiltja mind az európai kisebbségi és regionális nyelvek chartája és az Európa Tanács különböző vonatkozó dokumentuma. Ezeket a dokumentumokat nagy részben Szlovákia és Románia is ratifikálta. A magyarság eddigi kérelmeit viszont – miszerint változtassák meg a fejlesztési régiók határait, hogy azok jobban tükrözzék a történelmi és kulturális viszonyokat – Bukarest mereven elutasította.
A székely megyéket nemcsak az hozza nehéz helyzetbe, hogy a fejlesztési régió döntéshozatali testületeiben román többség van, hanem az is, hogy Brassó és Szeben megye – gazdaságilag fejlettebb lévén – sokkal könnyebben tud pénzhez jutni a központi alapokból. Eközben a Székelyföldön az úthálózat régen nem látott rossz állapotban van a hiányzó központi pénzek miatt. Az idén július végén például a Csíkszereda–Balavásár, Parajd–Gyergyószentmiklós és a Székelyszentlélek–Héjjasfalva főutak alig voltak járhatóak. Ez szinte lehetetlenné teszi, hogy a Székelyföld kiaknázza utolérhetetlen természeti adottságait, erdőit és gyógyvizeit a turizmus tekintetében. Egy saját forrásaival gazdálkodó, az uniós pályázatokhoz jobban hozzáférő székely fejlesztési régió, amely magában foglalná Maros, Hargita és Kovászna megyét, nagy lépés lehetne a területi autonómia felé.
Schöpflin György, a Fidesz-MPSZ európai parlamenti képviselője, az EP külügyi bizottságának tagja a kisebbségi jogok és az integráció kapcsolatáról korábban már elmondta a Magyar Nemzetnek:
„Kétségtelen, hogy a mostani tagok csatlakozásával, sőt az elkövetkezendő 10–15 év csatlakozási tendenciáival (Románia, Törökország, Nyugat-Balkán) előtérbe kerülhetnek a kisebbségi jogok kérdései az unióban. A határon túli magyar közösségek is »európaizálódtak« bizonyos értelemben. Jogosan merül fel a kérdés, ha a nemzeti autonómiák működnek Nyugaton, miért nem lehet őket alkalmazni Keleten? Az alkotmányos szerződésbe belekerült kisebbségjogi referencia – ha az alkotmányt mind a 25 tag ratifikálja – komoly előrelépést jelenthet. Arra is fel kell készülni azonban, hogy a magyar törekvésekkel kapcsolatban Románia olyan szövetségeseket keres az unióban, amelyek szintén félnek a szecessziótól. Nem kétséges, hogy Spanyolország vagy Franciaország ilyen partner lehet majd.”
Természetesen sok olyan tagállam is létezik, amelyek nem idegenkednek a kisebbségi jogoktól. Itt érdemes megemlíteni, hogy az olasz elnökség támogatása nélkül szinte lehetetlen lett volna az alkotmányos szerződés szövegébe beépíteni a kisebbségjogi referenciát. Az elkövetkező évek nagy kihívása, hogy a magyar kormány milyen módon és milyen szövetségesekkel tudja előmozdítani a kisebbségjogi vitát az unión belül. A mostani kormány defenzív külpolitikájával ellentétben a 2006-tól valószínűleg hatalomra kerülő polgári kormánynak már most el kell kezdenie a felkészülést egy új külpolitikai doktrína kidolgozására és végrehajtására. Az utóbbi hónapok aktivitása, amelyet a Fidesz-MPSZ kifejtett az Európai Néppárt kereteiben, valamint a sikeres választások után létrejött EP-frakció, amely szakmailag Európa-szerte ismert szakembereket is magában foglal, valóban hozzájárulhat ahhoz, hogy javuljon az autonómiavita szélesebb európai politikai környezete. Természetesen a sikeres lobbizásra a határon túli magyar szervezeteknek is olyan önálló külügyi stratégiát kell kialakítaniuk, amely megfelelő személyi és intézményi keretekkel jobban tudja érvényesíteni a magyar érdekeket a nemzetközi közösség szerveiben. Erre jó példa lehet a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja EP-képviselőinek munkája. Egyikük, Bauer Edit az Európai Parlamentben tett kijelentése sokakat elgondolkoztatott Európában: hogy lehet az, hogy míg a felvidéki magyar képviselők magyarul szólalnak fel Brüsszelben és Strasbourgban, addig ez a jog nem illeti őket meg a pozsonyi parlamentben?
origo.hu
Ítéletet mondott a vidék – bemutatták a Voks 2025 vármegyei adatait
