Árokmélyítés és -betemetés

Nem azért, mert érintve vagyok, de valahonnan el kell indulni, és legyen ez a Magyar Televízió Á la carte nevezetű műsora. A csütörtök esti hatszereplős csevegés sokkal több, mint egy közönséges gasztronómiai esemény. A szerkesztők hősies erőfeszítéssel próbálnak homlokegyenest ellenkező habitusú, véleményű szereplőket összeereszteni, nem titkolva a célt, hogy ebből csak kisül valami, amit reménynek lehet nevezni. Vagyis hat szereplő: jobbos, balos, közepes, liberális, konzervatív, hívő, eretnek feltehetően nem tépi ki egymás haját, nem köpnek egymás tányérjára, és a késsel, villával nem egymást fogyasztják el, hanem a marhasültet.
Lehetne ez a műsor valami. Egy ceruzafény, ami belevilágít mindkét oldali sötétségbe, és azt sugallja: itt az ideje észhez térni, a gyűlölet már a magánéletet is kikezdi. Észre kellene venni, hogy az ország nagy többségét sokkolja, hogy értelmisége kettészakadva gyűlölködik, és kicsiben utánozza azt, ami nagyban a miniszterelnöknél kezdődik. Ha Gyurcsány Ferenc képes lenne lotyaszájának parancsolni, akkor nem folytatna verbális hadjáratot riválisa, Orbán Viktor és az egész keresztény oldal (szitokszó) ellen. Valaki azzal érvelt egy tévéműsorban, hogy az egész azzal kezdődött, hogy a másik visszaütött.
Ne írjuk át a közelmúltat: minden az MDF kormányalakításával kezdődött. Ha akkor Antall József koalícióra lép a Szabad Demokraták Szövetségével, minden másképp alakul. Nincs Horthy-fasisztázás, áporodott magyarkodás, bőgatyázás, szentkoronázás, micisapkázás, kormánygyalázás. Nincs Antall gőgös, múltba révedő, tehetségtelen dilettánsozása, nincs őrjöngés, és nem vonul be a nyilvánosságba díjakkal elhalmozva néhány orbitális fajankó, akiknek egyetlen erényük a határtalanul mocskos stílusuk. Akkor és azóta is. Ne kenjük el a dolgokat. Az írott és az elektronikus sajtóban semmi perc alatt megjelentek az ellenségek: mindenki, aki a jobboldalra szavazott, aki a taxisblokád alatt nem hejehujázott, hanem elgondolkodott azon: mi a fene is folyik itt?
Újságok és külön műsorok foglalkoztak azzal, hogy az Antall-kormány vélt vagy valós melléfogásait felnagyítva, sulykolva, célzottan, sunyin vagy nyíltan a közvéleményre borítsák. Akkor a magyar választó még nem volt edzésben, még hitt a mítoszban, hogy a rendszerváltás után az újságok csak az igazat írják, hogy Szénási Sándor, Győrffy Miklós, Bánó András, Mester Ákos, Havas Henrik, Forró Tamás, a Kurír című napilap, Gádor Iván, Bodor Pál és a többiek jó emberek, az igazság felkent bajnokai. Mivel a közember nem szeret az árnyalatokkal bajlódni, készségesen elhitte, hogy ezek ellenében Nahlik Gábor, Csúcs László, Chrudinák Alajos, Pálfy G. István vagy az akkori Boross Péter felkent gazemberek, a Pesti Hírlap vagy az Új Magyarország pedig populista tehetségtelen dilettánsok gyűjtőhelye.
Médiatörténeti szempontból feldolgozásra vár az 1990 és a 2002 közötti időszak hiteles története. A hiteles azt jelenti, hogy nem egy liberális alapítvány üdvöskéje nyúl a témához, szokás szerint a másik oldalt esze ágában sincs meghallgatni, és hazugságokkal tűzdeli tele a mondandóját. Ezért a hiteles történetre egyelőre nincs remény, gúnyiratok, blöfföktől hemzsegő álelemzések jelennek meg, egyetlen visszatérő alapvetéssel: a jobboldalon tehetségtelen, nettó vagy filonáci, köpönyegforgató, nacionalista, frusztrált aljaemberek verődtek össze, akiket bíróság elé, börtönbe, de legalábbis Szibériába illene zsuppolni. A kormányzatnak keményebben kellene fellépni, nem hagyni, hogy a csőcselék hangja beszivárogjon Gyurcsány Ferenc oly szépen megkomponált virágoskertjébe. Mivel azon a bizonyos oldalon sok a pénz, sok az alapítvány, sok a közvetítő közeg, újság, folyóirat, tévé, internetes fórum, így a számtalan művecske szép nagy paradigmává dagad. A baloldal a zseniké, a jobboldal a nulláké.
Annyi bizonyos, hogy „A politikai gecizmus oltárképén Orbán Viktor a főalak”-tól a „Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket” és a „kiirtanám az összes keresztényt”-ig lesz dolga bőven a kutatóknak, mi is történt ebben az országban. Mi is? Egy magát hitelesnek kikiáltott mainstream a legzajosabb és a leglátványosabb kirekesztést valósította meg. Ez a fajta kirekesztés alaptalan, hazug, fájdalmas, igazságtalan, és a legaljáig mérgezi a közéletet. A példák száma olyan tömegű, hogy nehéz kiemelni közülük néhányat. Itt van mindjárt Usztics Mátyás, aki kitalálta a Magor mozgalmat. Még meg sem kapaszkodott, Uszticsra máris annyi szennyet zúdítottak, hogy mezei olvasó, néző komplett gonosztevőnek könyvelhette el. A Magor-lánc ötlete zseniális, a benne rejlő veszélyt azonban idejében hatástalanítani kellett. Sikerült. Wittner Mária, akit halálra ítéltek 1956 miatt, egyes számú céltábla. Nem sikerült neki elmagyarázni, hogy el kell már ezt az ’56 dolgot felejteni, nem lehet valaki örökké élő szemrehányás. Bubik alkoholista volt. (Miért ittál, Pista? – írta halála másnapján egy kegyeletteli újság), Döbrentei Kornél antiszemita uszító, Lovas István erőszaktevő, Rácz Sándor szenilis vénember, Pitti Kati hangját vesztett házasságszédelgő, Jókai Anna analfabéta író, Csoóri Sándor szenilis senki, Révész Máriusz fontoskodó kis hülye, Csókay doktor kókler, Papp Lajos megszállott. A polgári körök fasiszta találkahelyek, Pozsgay, Szűrös, Bíró, Csintalan súlytalan árulók, Orbán Viktor pedig mint Lucifer fűti a poklot az ártatlan magyar választóknak, hátha eltévelyednek jobbra, és akkor végük.
Napokig folytathatnám a sort, ki mindenkit kéne fejbe rúgni, kibelezni, gödörbe lőni, felakasztani, megfojtani, leradírozni, kiirtani, eltakarítani itt a jobboldalon. Na erre mit lépsz? – kérdezi heves kacajjal a bal- és liberális oldal. Ha hallgatsz, belátod, hogy hülye vagy, súlytalan vagy stb. Ha válaszolsz azon a csekélyke felületen, ami neked jut, akkor jön csak a java. „Ez a keresztényi megbocsátás? Így beszél, ír egy keresztény, úri középosztálybeli, egy hívő jobboldali?”
Ezeket a poénokat naponta elsüti a baloldal, mintha nekik közvetlenül Marxtól volna jogosítványuk mindenfajta nemtelen minősítésre. Istenre és a keresztény erényekre nem akkor kellene hivatkozni, mikor éppen legázolom a másikat, hanem akkor, amikor kinyújtom a kezem a másik felé. Ez nem fog menni. A békülés hazug töltelékszövege a médiabirkózásnak. Itt valakiknek létérdekük, hogy a feneketlen árok soha ne kerüljön betemetésre. Addig lehet megosztani, igazodni, uszítani, hergelni, békétlenkedni, energiát pazarolni, a lényegtelenről fontoskodni, amíg van árok.
És még egyszer az Á la carte-ról: meghívott vendégei voltak a jobboldaliak közül Torkos Matild, Szalai Annamária, Pelczné Gáll Ildikó, Pitti Kati és én magam is. Nem szeretném elemezni az asztal körül ülők egymás közti röpke viszonyát, tény, hogy a közeg nem barátságos. Ki lehet bírni. Ebből Fencsik Flóra, a hajdani Esti Hírlap műítésze annyit fogott fel, hogy a szerkesztőknek elment a józan eszük, mert a kedves, bájos, okos Kálmán Olga és Mélykuti Ilona helyett olyan jeges hárpiákat hívnak meg, mint a gyűlölködő Torkos, undorkodó Seszták, a ragadozóarcú Szalai Annamária, a szuperagresszív Hegedűs Zsuzsa.
Ha egy „okos” nő ennyit fog fel ebből az egészből, mit várjunk a széles közönségtől? Semmit. És ez nem a jobboldal bűne.