Egyelőre nem kormányképes az ellenzék

Az ellenzék egyelőre semmi olyat nem mutat fel, amiből kormányképességére lehetne következtetni – közölte Csizmadia Ervin lapunknak adott interjújában.

– Két évvel ezelőtt aratott fölényes győzelmet a Fidesz–KDNP az országgyűlési választások első fordulójában, majd két héttel később megszerezte a kétharmados többséget. Mennyiben tekinthető a rendszerváltást követően ez a választás fordulópontnak?

– Egyértelmű a 2010. évi választások mérföldkő-jellege, bár azt hozzá kell tenni, hogy 1994 és 1998 között már működött nálunk egy 72 százaléknyi többséget magáénak tudó koalíció. A két helyzet között azonban van egy különbség: a 90-es évek közepéig még nem volt kormányzati szerepben minden szereplő, 2010-ben viszont a Fidesz úgy nyert, hogy előtte már egyszer kormányzott. Azaz ez a kétharmad nem érte a közönséget olyan váratlanul, mint az MSZP–SZDSZ-koalíció.

– Valóban véget ért a harmadik köztársaság az új alaptörvény idei életbelépése óta?

– Merőben más országban élünk, mint két éve. Nagyon sokan elmondták ezt már, nem is ismételném őket. Számomra az tűnik fel, hogy szinte minden nappal előbukkan egy-egy új, a korábbiakhoz képest is váratlan elem. Ez azt mutatja, hogy a magyar politika elmúlt húsz évében nagyon sok minden nem lett kibeszélve. A Fidesz kormányzása olyan, mint egy nagyon erős érzelmeket kavaró kibeszélés.

– Mi az oka annak, hogy több kormányzati botlást követően még mindig a Fidesz–KDNP a legnépszerűbb politikai erő?

– Az, hogy a Fidesz mélyebben hat az érzelmekre, mint a másik oldal. Mondhatnánk azt is: a magyar jobboldal ebben a tekintetben nagy előnyökkel rendelkezik, mert a tőle balra álló erők ebben a tekintetben gyengén teljesítenek, s noha régóta tudják, hogy a „racionális politika” nem elég hívószónak, de érdemben ezen az elmúlt két évben sem tudtak változtatni.

– Alapvetően változott meg a pártrendszer az elmúlt években. Mi állt a két rendszerváltó párt totális bukása mögött, és miért volt képes fennmaradni az MSZP és a Fidesz annak ellenére, hogy a környező országokban teljesen eltűntek a rendszerváltó erők?

– A magyar pártrendszer utóbbi években kezdődő változása – érzésem szerint – nem változtatta meg az alaptendenciát: Magyarország sok kelet-közép-európai országhoz képest még mindig tovább cipeli a volt állampárt és a rendszerváltó jobboldal (ezalatt most kis csalással a Fideszt értve) ellentétét. Lengyelországban és Szlovákiában (hogy csak példát mondjak) az állampártokat egyszerűen megfosztották privilégiumaiktól és már 10-15 évvel ezelőtt összetöpörödtek.

Magyarországon ezzel szemben az MSZP ma is az ellenzék legerősebb pártja. Ennek a törésvonalnak a fennmaradása és erőssége magyarázza, hogy mindenki más szépen kiszelektálódott. Lengyelországban és Szlovákiában az állampártok voltak a nagy vesztesek, nálunk viszont a fő rendszerváltó pártok. Voltaképp az egyik okozója a másiknak.

– Miért nincsen Magyarországon liberális párt? A Demokratikus Koalíció képes lehet-e ennek a szerepnek a betöltésére?

– Azért nincs liberális párt, mert a magyar közönségnek nagyon ambivalens a viszonya a liberalizmushoz, aminek történelmi okai is vannak. Szlovákiában és Lengyelországban nem csak az állampárt utódpártja szorult nagyon vissza, de a rendszerváltáskor erős liberálisok még a parlamentből is kiestek (10 évvel hamarabb, mint az SZDSZ). Viszont ez nem jelentette a liberalizmus megszűnését! Inkább az történt, hogy – építve a lengyel katolikus liberális hagyományokra – a liberális értékrendszer más pártokat keresett és talált magának.

Ha nincs ez a masszív hagyomány, ma nincs Donald Tusk miniszterelnök Polgári Platformja, ami már maga is kettévált, s most a lengyel parlamentnek két liberális frakciója is van. Ami pedig Gyurcsány Ferenc pártját illeti: éppen a magyar liberális hagyományok gyenge volta miatt, nem tömegbázisú liberális párttá való továbbfejlődését nem látom megalapozottnak. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar liberalizmust ne kellene a mostaninál hatékonyabban képviselni. Csak hát a politika nagy részben a hagyományokból építkezik, s – az SZDSZ bukása után – a magyar liberalizmusnak nincs olyan „aranytartaléka”, mint a lengyelnek.

---- Középpontban a folytonosság ----

– Miért nem döntött a mostani kormánypárt a prezidenciális rendszer bevezetése mellett, mivel ez a szerep lényegesen jobban állna a miniszterelnöknek?

– Azért, mert kormányzati rendszerek között nem lehet csak úgy ugrálni. Magyarországon 1989-90-ben a parlamentáris kormányformát választották, bár tény, hogy voltak nyomós ellenhangok is. Ezért nem az a döntő kérdés, hogy „mi állna jobban” Orbán Viktornak, hanem az, hogy az elmúlt két év erőteljes, mondhatni forradalmi változások után még egy kormányforma-változás – nos, ez aztán tényleg egy olyan gyúanyagot hordozna, amit – reálpolitikailag – indokolatlan „bedobni” a közéletbe.

Ráadásul van még egy körülmény, s ez a magyar jobboldal ellentmondásos viszonya a köztársasági államformához. Ha a rendszert prezidenciálissá fejlesztenék tovább, ezzel elismernék, hogy az országot tartósan ebben a formában képzelik el, amit szerintem nem fognak megtenni.

– Az elmúlt két év kormányzása alapján látszik-e már, hová kívánnak eljutni az ország vezetői, és milyen programmal állhatnak ki 2014-ben?

– Az látszik – erre utaltam már az elején is –, hogy szinte minden egyes nappal egy-egy újabb történelmi utalás kerül elő. A Fidesz kormányzása nem konkrét szakpolitikai ügyekre fókuszál, hanem egyszerre akar a 21. század elejének követelményeihez igazodni és a 20. század közepén – általa megszakítottnak vélt – folytonosságot helyreállítani. Az orbáni kormányzás centrális elemének voltaképpen a tekintély helyreállítását tekinthetjük; a miniszterelnök kormányzásának ez talán a legkonzervatívabb eleme, s talán a tekintélyhiány orvoslása a leghelyeselhetőbb elem.

Hiszen a baloldali és liberális pártok kialakítottak egy olyan hangulatot az elmúlt két évtizedben, miszerint a tekintély voltképpen a tekintélyelvűséggel azonos. Ez szerintem tévedés. Viszont kétségkívül nagyon vékony az a palló, ami a tekintélyt és a nevében átalakított rendszert elválasztja egymástól. Ráadásul Orbán Viktor nem is hagyományos értelemben vett programadó politikus, hanem folyton fürkészi a lépéseire adott válaszokat, s ezek alapján módosít. Így aztán nemcsak arról nincs fogalmunk, hogy mi lesz az ország vezetőinek programja 2014-ben, de arról sincs, hogy mi ma.

– Mennyire mélyítheti el a hazai politikai árkokat az „1989-esek” és a „2011-esek” küzdelme? Mennyiben található a hazai politikatörténetben hasonló jelenség?

– Kitágítanám, és azt mondanám: alkotmányos küzdelmekről van szó. Ezekkel tele van a magyar politikatörténet. Az alkotmányos küzdelmek voltaképp közjogi kérdések körül forogtak mindig: jó-e nekünk, hogy egy adott, a nemzetállamnál szélesebb közösség vagy birodalom keretében élünk. Ez volt a probléma 1867 és 1918 között, de a trianoni Magyarországon is. Bethlen Istvánt ma nagy integrátornak és konszolidátornak tartjuk, de ellenzékének egy része éppen azt olvasta a fejére, hogy ok nélkül írta alá a trianoni szerződést, és ezért voltaképp egy elfogadhatatlan közjogi rendszert hozott létre, amiben nem lehetett autonóm társadalmi fejlődést produkálni.

A Kádár-rendszerben pedig nem voltak ugyan alkotmányos viták, de Magyarország megint csak egy erőszakolt birodalom részeként működött. Messze nem állítom, hogy a mai helyzet analóg ezekkel a korábbiakkal, de a politikai szereplők magatartása, a helyzetre adott válaszai már igencsak figyelemre méltóak! S bizony messze nem mondhatjuk azt, hogy például az Európai Unióval kapcsolatos pártpolitikai álláspontok homogének lennének! Nagyon is szórták, ami a magyar múltból következik. Épp ezért rövid távon nem várom, hogy csillapuljanak az alkotmányos viták, sőt további kiéleződésük várható.

– Képes lehet-e az ellenzék a mostani kabinet leváltására, és esetleges sikerük esetén nem következhet-e be a „Radicova-effektus”?

– Bármi megtörténhet, de azért jó látnunk, hogy a „legerősebb” ellenzéki pártot pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek jelentik. A magyar politika messze nem csak egy belpolitikai erőtérben zajlik, hanem döntően a nemzetközi színtéren. S mivel itt a kormány gyengén teljesít, előbb-utóbb ennek lehet hatása a hazai ellenzék erősödésére is. De ahogy már mondtam: az ellenzék egyelőre semmi olyat nem mutat fel, amiből kormányképességére lehetne következtetni. A kormányképességnek én most csak egy elemét említeném: a társadalom széles körei általi elfogadottságot. Ha ez nincs meg (márpedig láttuk, hogy Gyurcsány Ferenc éppen ebbe bukott bele), akkor hiába kerül esetleg kormányközelbe a mostani ellenzék, a támogatottsága nem lesz elegendő ahhoz, hogy tartósan kormányozzon.

Mentségükre ugyanakkor fel kell hoznom, hogy borzasztó nehéz dolguk van, mert a mai ellenzéki térfélen sok párt osztozik, s így még nehezebb kormányképes alternatívát felmutatni. Meglehet, a jövő az ellenzék koncentrálódása felé visz, de hát ugyan melyik ellenzéki párt kívánna ma beolvadni a másikba? Most tehát van egy félkész kétpártrendszerünk, amelynek jobb oldalán ott áll egy óriási méretű gyűjtőpárt. A balliberális térfélen pedig jele sincs annak, hogy ilyen szervezeti koncentrálódásra készülnének. Holott lehet, hogy ez lesz majd az igazi esélyük.

---- Versenytárs az EU? ----

– Miért nem volt képes a hazai politika olyan személyiségeket kitermelni az elmúlt években, mint a rendszerváltó „ősök”?

– Mert megváltozott a politikát körülfonó közeg, amelyben a politikusi hitelességet sokkal szigorúbban vizsgálják, mint korábban. Ez pedig egy nagyon komoly szűrő. Sok politikus fenn is akad ezen. Ráadásul működnek a kölcsönös lejárató stratégiák is. Az állampolgárok pedig pillanatok alatt dönteni tudnak, és süllyesztőbe küldenek olyan politikusokat, akik egyébként tehetségesek vagy akár karizmatikusak is lehetnének. Azaz: az emberek igényei is megváltoztak, s miközben vágynának is „nagy politikusokra”, maguk zárják el előttük a felemelkedés útját.

– Valóban teljesen felborult a bal-jobb ideológiai besorolás hazánkban, vagy ez egy egyben európai jelenség is?

– Nem borult fel, csak éppenséggel a baloldal sok esetben a jobb, a jobboldal pedig a bal. 1867 után például a magyar szabadelvű kormányok végig a jobboldaliak voltak, s a velük szemben álló függetlenségi ellenzék volt a baloldal. Akkor ez a besorolás természetes volt, senki nem kérdőjelezte meg. Ha jobban megnézi: ilyen értelemben a sok „függetlenségi” elvet hangoztató Fidesz inkább emlékeztet a néhai Függetlenségi Pártra (amely baloldali volt), az MSZP meg inkább arra a néhai jobboldalra, amely egy adott közjogi rendszert próbált menedzselni. Így tehát az oldalak megmaradnak, csak senki nem az, aminek látszik.

– Mennyiben lehet vízválasztó a mostani kormányzati ciklusban Schmitt Pál lemondása, erkölcsi értelemben nyerhet-e ezzel az üggyel Fidesz–KDNP, szemben az MSZP-vel, ahol több bizalmi válság esetén nem került sor ilyen lépésre?

– A mai kormány ebből az ügyből akár jól is kijöhet, hiszen visszatérhet a Sólyom Lászlónál megszakadt hagyományhoz, miszerint az elnöki szerepbe igazából jogász végzettségű ember való. Ez Európában (pláne egy parlamentáris rendszerben) nem lenne követelmény, de nálunk a Göncz Árpádot követő korszakban ez a hagyomány alakult ki, amelyet aztán 2010-ben a Fidesz megtört. Vagy inkább – visszautalván arra, amit Orbán Viktor stratégiájáról mondtam – itt is tett egy próbát. Más kérdés, hogy a kormány európai megítélésében ennek lesz-e igazán jelentősége.

– A népszavazási aláírásgyűjtési kudarccal az LMP végleg elveszítette az esélyét arra, hogy a baloldali ellenzék legerősebb pártja legyen?

– Még azt sem venném egyértelműnek, hogy a teljes LMP baloldali pártként definiálja önmagát. Legalábbis ez számomra kétséges. De az tény, hogy ez az akció nem hozta meg az áttörést, ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy bátor lépés volt. Viszont ahogy már mondani próbáltam: lehetséges, hogy az ellenzék jövője nem a külön akciózásban, hanem a szervezeti egységesülésben van. Ez persze az egész magyar politikatörténetet felülírná, hiszen az mindig temérdek parlamenti pártot „foglalkoztatott”.

– Valóban olyan nagy veszély a Fidesz–KDNP számára, hogy egyszerre van egy bal-és jobboldali ellenzéke?

– Nem, ezt inkább megszokottnak tekinteném a hazai politikában, de sok európai országban is így van. Ráadásul a nagy kormányzópártnak még jól is jön, mert az ilyesmi megedzi a kormányképességet és tartósítja a középpárti pozíciót. Az ellenzéknek meg az az érdeke, hogy ebből a középszerepből kinyomja a kormányt és radikalizmusát, sőt újabban szélsőségességét bizonyítsa.

– Végezetül: győzhet-e a mai jobbközép koalíció két év múlva, vagy pedig az óriási siker után egy óriási kudarc következik?

– Vagy éppenséggel apró, kis többséggel elért siker. Merthogy ez is egy lehetséges – s talán a valószínűbb – opció. A dolgok mai állása szerint (ahogy már mondtam) az Európai Unió a kormány legerősebb vetélytársa, ez azonban nem tud kormányt alakítani. A belső ellenzék próbálkozik, próbálkozgat, de egyelőre nem túl nagy sikerrel, bár az is tény, hogy a modern politikában sokszor nem is a programok erőssége, hanem például jól irányzott botrányok döntenek.

Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a 2014-es kampányban elő tud-e ásni a mostani ellenzék egy újabb „Schmitt-ügyet”, azaz találnak-e valamit a kormányoldal politikusairól, amivel a kampány egész menetét megváltoztathatják. Ami persze kétes fegyver, mert a botránnyal elért esetleges választási győzelem nagyon megbosszulhatja magát. De azért ne áltassuk magunkat: ha lesznek terhelő papírok, akkor azokkal valaki elő fog állni. S akkor ki tudja, mit hoznak a választások, s főképpen, hogy mi fog történni az új kormány megalakulása után.