Az Ellenőr című lapban 1848. október 26-án barátságos felszólítás jelent meg, amelynek a címzettje az akkor már majd egy évtizede Erdélyben élő John Paget, vagy ahogyan új hazájában titulálták: John Paget János volt. „Ügyünk el van ferdítve, s azon néhány cikkből, mely Magyarországról szól, többnyire tudatlanság, vagy ezzel párosult rossz akarat tűnik ki; a legszentebb cél félremagyarázatik, s a legkiáltóbb bűn mentségre talál. Ragadja föl ön újból azon tollat, mely egykor annyi ügyességgel leplezte föl hazánkat a civilizált világ előtt s nyissa föl Európa szemét!”
A „nagy és nemes misszióra” ösztökélő hírlapi közlemény a negyvenesztendős Pagetnek arra az Európa-szerte elismeréssel fogadott művére utalt, amelyet az orvosi diplomával bíró, de orvosi gyakorlatot soha nem folytató fiatalember első magyarországi s erdélyi útjai alkalmával állított össze. Az 1839-ben megjelent könyv, a Hungary and Transylvania (teljes címe magyarul: Magyarország és Erdély; azoknak szociális, politikai és gazdasági helyzetéről szóló megjegyzésekkel) tárgyilagosan mutatta be a magyarok lakta tájakat. E csodálatosan illusztrált munkával, főleg azután, hogy azt 1842-ben német fordításban is kiadták, John Pagetnek sikerült felszámolnia azokat a téves eszméket, valamint a nyomukban járó félelmeket, amelyek a kontinens „civilizált” szegleteiben Magyarországgal és Erdéllyel kapcsolatban makacsul tartották magukat.
E könyv azonban, amelynek hatására egyre több külföldi kezdett el érdeklődni a magyarok „terra incognitája” iránt, Wesselényi Polixéna mosolya nélkül aligha született volna meg. A lelki válságát Itáliában gyógykezelő, művelt hölgy, valamint a nála hét évvel fiatalabb, a széptudományokban is jártas orvos – amúgy a kor férfiideálját megtestesítő lovag – 1835 farsangján ismerkedett meg egymással. Találkozásuk után pár hónappal az erdélyi báróné Magyarországra küldte angol kísérőjét. A róla tanulmányt író, útirajzának modern kiadását előkészítő Jékely Zoltán azt is tudni vélte, milyen küldetéssel: hogy a perrel és börtönbüntetéssel fenyegetett Wesselényi Miklóst az országból John Paget kimenekítse. Az utazás eredeti célját, igaz, nem tudta teljesíteni. De adódott számára más, egyéniségére szabott feladat, Magyarország felfedezése a tudatlan és félretájékoztatott Európa előtt. Jófajta térképeket szerzett, útitársai a barátai lettek: William Sanford újságíró és Georg Edward Hering tájképfestő. Hármasban nagyszerűen eligazodtak abban az országban, amely a nyugatiak szerint „a civilizált világ és a barbárság határán feküdt”. A kéziratot Paget és Polixéna Párizsban már együtt javítgatta. Hogy melyikük ötlete volt a címlapra Dante Isteni színjátékából éppen ezt a mottót választani: „Beata Ungheria! Se non si lascia piu malmenare!” – Ó, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már! (Babits Mihály fordítása), nem tudom. De azt igen, hogy mai életünk alapgondolata is lehetne az itáliai költőfejedelemtől kölcsönzött sor.
Londonban négy kiadást ért meg John Paget könyve, melyben a szerző nem tartotta sem bölcs, sem igazságos dolognak, hogy elhallgassa „azokat a hibákat, melyeket az országban, annak lakóinál és intézményeinél” talált. Ugyanakkor a magyarság érdemeit is kellően részletezte. E nép szabadságszeretetét, „nemzeti zenéjének a magyar jellemmel összeforró” szépségét és erejét Az Egyesült Államokban kétszer is megjelent a Hungary and Transylvania: 1850-ben Kossuth érkezését készítették elő vele. Angliában a magyarok szabadságharca iránti felfokozott érdeklődés 1849-ben is életre szólított egy kiadást, meg a szabadságharc cserbenhagyása utáni, lelkiismeret-furdalással elegy óvatosság is, 1855-ben. John Paget ugyanis, aki a Wesselényi család törvényes tagjaként, Wesselényi Polixéna hites uraként és az aranyosgyéresi birtok példás gazdájaként 1848 októberétől a világosi fegyverletételig részt vállalt a magyarok küzdelmében, naplót vezetett az eseményekről, és a szabadságharc vérbe fojtása után jegyzeteinek szerkesztett változatát szülőhazájában nyilvánosságra szerette volna hozni. A kiadásra előkészített kéziratot azonban Nyugat-Európában mindenütt visszautasították. Helyette a Hungary and Transylvaniát dobták piacra abban az esztendőben, amikor John Paget önkéntes száműzetéséből családjával együtt választott hazájába, kifosztott tulajdonába végleg visszatért. A visszautasított kéziratot is magával hozta, amely száz év múltán a bukaresti Akadémiai Könyvtár tulajdonába került. Kovács Sándor, aki 2008-ban, John Paget kétszázadik születésnapja alkalmából terjedelmes tanulmányt adott közre Erdély angol honpolgáráról, sokat idézett belőle. A szabadságharcos John Paget Jánosról alighanem akkor kapunk hiteles képet, ha a bukaresti, rejtezkedő változatból kiemelt részleteket a Budapesten 1928-ban, Horváth Jenő fordításában, magyarul, a Hadtörténelmi Közleményekben közreadott jegyzetanyaggal összevetjük.
Legelső életrajzírója, a kolozsvári Angol Klub elnöke, az unitárius kollégium igazgató-tanára, Kovács János 1893-ban azt állította, hogy John Paget Bem tábornok szárnysegédje volt a Szeben melletti első, balsikerű ütközetben, majd a város bevételénél is. Paget feljegyzéseiből azonban egyértelműen kiviláglik, hogy ez a ki tudja milyen források alapján közölt információ nem felel meg a valóságnak. Paget 1848–49-es naplójegyzeteinek éppen az az utókor számára különösen fontos adománya, hogy – miként útikönyvében, a szabadságharc lázas napjairól papírra vetett annotációiban is – az igazat, csakis az igazat írta. Sem a dicsőség, sem a vész napjaiban nem óhajtott bármit is elhallgatni abból, amit az országban tapasztalt. Fegyverrel a kezében 1848 októberétől 1849 februárjáig szolgálta a szabadságharcot. Miután aranyosgyéresi birtokáról Kolozsvárra költözött, nemzetőrnek állt. Kolozsvár feladását követően Debrecenbe menekítette családtagjait, majd sógorával, Wesselényi Ferenccel együtt visszatért Erdélybe, hogy a szeretett vidéket felszabadító sereghez csatlakozzon. A nála jóval fiatalabb Czetz János parancsnoksága alatt szolgált, csapattársaival együtt Gyulafehérvárt védte a rajtaütésszerű támadásoktól.
A nagyenyedi tragédiáról, a várost lerohanó hordák által otthonukból a kemény télbe kikergetett civil lakosság élethalálharcáról Tordán értesült, és egy nagyrészt olasz önkéntesekből hirtelenjében összeállított csapat élén a sorsüldözött sokadalom megmentésére sietett. Merész vállalkozását ketten is megörökítették, Jókai Mór az Egy az Isten című regényében, Kemény István, a szemtanú pedig az oly sokat idézett „fekete könyvben” (Das schwarze Buch). Az éh- és fagyhalállal viaskodó, járóképtelen nagyenyedieket hetven szekéren próbálták a biztonságosnak ígérkező Vincre szállítani, ám a lesben álló gerillák megrohanták a menetet. Ha John Paget és csapata, Pereczi kapitánnyal az első sorban nem küzd meg velük, több száz ártatlan ember, asszonyok, gyermekek, öregek lettek volna az áldozatai a „papjaik és ügyvédjeik által hamis és gyalázatos ígéretekkel felizgatott szabadcsapatok” dühének.
E „huszárbravúrért” Erdély angol honpolgárát mindenki tisztelte. A nagyenyedi kalandot John Paget is életre szólóan megjegyezte. Hatvany Lajos szerint a magyarként és egy nemesi család, a Wesselényiek megbecsült tagjaként is angol szabadelvűnek, whignek megmaradó Pagetet a nemzetiségek elleni harcban szerzett keserű tapasztalatai hajlították a konzervatív eszmék, a toryzmus felé. A Petőfi-kutató Hatvany, aki Így élt Petőfi című nagy munkájában az 1848–49-es szabadságharc valamennyi, a költő életművét érintő mozzanatát tisztázta, okkal állította, hogy Paget – aki az ellenség kezére került Kolozsvár köpönyegforgató nagyurait látván azt írta naplójába, „a mágnások rászolgáltak arra, hogy minden ceremónia nélkül kikergessék őket az országból” – erdélyi élményei hatására kialakított „antiliberális nézetei mellett akkor is kitartott, amikor Kossuth már javában alkudozott a román közbenjárókkal, hogy Avram Iancu vezetésével oláh légiót alakítsanak”.
Whig vagy tory? Szabadelvű vagy konzervatív? Napestig tűnődhetnénk fölötte, milyen ideológiai jelzőkkel lássuk el a lélekcserélő időkben is helytálló erdélyi angolt. A naplóíró John Paget hagyatékából szerintem az olvasható ki, hogy az unitárius hitét családi örökségének valló férfiú minden élethelyzetben a keresztény erkölcsi tanítások szerint cselekedett. 1849 januárjában is, amikor szebeni veresége miatt a szokásosnál is harapósabb Bem tábornok és Czetz János haditerveit a lerongyolódott, szinte jéggé fagyott, éhes közkatonákra ügyelve próbálta összehangolni. Jegyzeteinek tanúsága szerint Bemről soha nem volt igazán jó véleménnyel. Batthyány Lajos nézetével azonosult: „Bem pánszláv , egyetlen célja Lengyelország, miről nem panaszkodhatik addig, amíg az nem játszik be magyarországi szolgálatába Ravasz öreg fickó, aki kéz alatt messzemenő játékban vesz részt ” A szelindeki csárdában megesett találkozó is viharos lehetett, Bem Pagetet dorgálta keményen Czetz csapatainak késlekedése miatt. Majd parancsba adta, hogy a késést helyrehozandó, azonnal induljanak Szelindekre. Hogy Pagetnek volt-e köszönhető, vagy Czetz Jánosnak, nem tudható, de Bem utasításának ellenszegülve, kényszerpihenőt rendeltek el a megfáradt honvédeknek, akiknek – Paget szerint – még ez a késleltetett menete is „rendetlen medvék bevonulására” hasonlított.
A Bem megsegítésére „rendetlen medvék” módjára igyekvők közt Paget Petőfi Sándorral, „Magyarország legtehetségesebb és legnépszerűbb fiatal poétájával” is összefutott. A magyarok forradalmával kapcsolatos szép reményeit azonban már ez a találkozás sem tudta Pagetben életre kelteni. 1849 januárjának utolsó napjaiban belátta, hogy a harcmezőkön lehetetlen a szabadságharcot szolgálnia. Családját Debrecenből Angliába menekítette, majd a fővárosba utazott, hogy diplomáciai közvetítő szerepét a súlyos napokat élő Magyarországnak felajánlja. Robert Colquhounhoz, a bukaresti angol konzulhoz, valamint a hírlapíró William Sanfordhoz, ifjúkori jó barátjához írt levelei, de más dokumentumok is azt tanúsítják, minden lehetséges kapcsolatát felhasználta, hogy Anglia közbenjárását kérje a Magyarország és Ausztria közti megegyezés létrejöttéhez.
A kétszáz éve született John Pagetről 2008-ban megemlékező Kovács Sándor egy 1950-ben publikált történelmi tanulmányra hivatkozva azt is közreadta, milyen sorsra jutottak Paget ezen erőfeszítései. A konstantinápolyi angol követnek, majd a külügyminiszternek, Palmerstonnak kézbesített küldeménye például, Tegye hivatalossá! széljegyzettel, a főhivatalnok íróasztalfiókjában landolt. Állítólag hasonló sorsra jutott a külügyi államtitkárhoz, Addingtonhoz intézett levele is, amelynek továbbítását Paget barátjára, Sanfordra bízta. „A brit kormány még bírája sem akart lenni az osztrák–magyar eseményeknek, nemhogy részese, főleg észak kolosszusa ellenében” – így összegezte diplomáciai igyekezetének kudarcát az angol hidegvérét a legforróbb magyar események közt is megőrző férfiú, aki választott hazájának sorsát akkor sem tudta egykedvűen szemlélni, amikor minden veszni látszott. Budapesten is azt kereste 1849 júniusában, miként lehetne a magyar ügyön segíteni. Mindenkivel tárgyalt, akitől fontos és főleg pontos információkat remélhetett, és nem is „csak” az oroszok jelenlétével, szándékával és létszámával kapcsolatban. Ilyen irányú érdeklődésére egyébként Paget még hozzávetőleges tájékoztatást sem kaphatott. Az egyik segédtiszt azt állította, negyvenezer orosz állomásozik Bártfa környékén, a másik azt, Besztercénél és Brassónál nyomulnak. A harmadik, hogy elhagyták az országot
Valójában pedig Rüdiger és Paszkevics június közepén kétszázezer fős sereggel tört hazánkra. Honfitársát, a „kis Clarkot” John Paget Széchenyi István egészségi állapota felől kérdezte. 1835-től ismerték egymást a gróffal, könyvében külön fejezetet szentelt Paget Széchenyi István tevékenységének. Clark biztató hírrel szolgált: „Ha elcsendesednek a dolgok, meggyógyul és ismét használható lesz.” A Buda ostromát jóvátehetetlen károsodás nélkül átvészelő Lánchíd története is erősen érdekelte, Paget szerint ugyanis „a híd a legnagyszerűbb valami egész Európában”. A beszámoló, mit e tárgyban Clark Ádámtól kapott, a XXI. századi polgárt is meglepi. A Paget naplójában olvasható verzió szerint ugyanis Heinrich Hentzi, a budai Vár parancsnoka „könnyes szemmel” Clark tanácsát kérte: szerinte „hogyan lehetne a hidat a legkisebb kárral járhatatlanná tenni”. S amikor Clark ezt elmondta, „az öreg egész éjjel azon a helyen maradt, hogy ellenőrizze a munkálatot, és olyan gondosan csinálta ezt, hogy a mikor Budát elfoglalták, az egészet 4 vagy 5 óra alatt rendbe hozták”.
A véletlen Pagetet másik honfitársával, Guyon Richárddal is összehozta Pesten. A branyiszkói ütközet hőséről – lesütött tekintete miatt – egyetlen mondatot rögzített a naplójában: „Hamisnak kell lennie.” A szárnysegédjétől hallott hír azonban, hogy tudniillik az oroszok a Felvidéken vannak, arra késztette, hogy szélsebesen hazatérjen, őrizni a várost, Kolozsvárt, védeni otthonát Naplójának utolsó előtti oldalán a Görgeyvel ’48-as alapon békét kötni szándékozó császáriakat ekként kommentálta: „túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen.”
A Házsongárdi temetőben, amelynek legrégebbi sírfeliratait 1840-ben Nagyajtai Kovács Istvánnal közösen John Paget jegyezte fel s adta közre a Nemzeti Társalkodó című lapban, kriptájáról leverték a jelmondatát: Espere et persevere – Remélj és tűrj!
Lőcsei Gabriella
