– Mennyire tartja valószínűnek azokat a sajtóhíreket, hogy az idegeneknek a Nemzetbiztonsági Hivatalba történt beengedésével technikai támadás is érhette a polgári elhárítást?
– Nem tartom elképzelhetőnek, hogy ha egy idegen hatalom hírszerzőit beengedik az elhárítás épületébe, akkor azok ne használnák ki az összes adódó lehetőséget. Kérdés, hogy miként ellenőrizték azt a technikát, amit behoztak, és az eszközök valóban csak arra voltak-e alkalmasak, hogy a miniszter és a főigazgató által megbízhatatlannak tartott elhárítótisztek szavahihetőségét megállapítsák. A veszélyt azonban nem csak ebben látom. A poligráfos ellenőrzéshez ugyanis a végrehajtók teljes személyiségképet kaptak azokról, akiket átvilágíthattak, és ezeket az adatokat magukkal is vihették. Nem tudható, hogy hány olyan fiatal elhárítótisztről rendelkeznek az említett információkkal, akik évek múlva ennek a szervezetnek a vezetői lehetnek.
– Milyen, a magyar elhárítást érintő adatok érdekelhették leginkább az átvilágítókat?
– Lényegében minden érdekli őket, amit nyílt adatokból, például diplomáciai forrásokból nem lehet megtudni. A legértékesebb információk azok, amelyekből kiderül számukra, hogy kik folytatnak az ő berkeikben ellenérdekű, ebben az esetben Magyarország érdekeit szolgáló hírszerző tevékenységet. Ezt úgy lehet felderíteni, ha sikerül megtudni, hogy ki küldte őket, és a legnagyobb fogásnak az minősül, ha meg tudják szerezni azt a listát, amely az ő hazájukban dolgozó hírszerzők valódi és álneveit, illetve fedőfoglalkozásait tartalmazza.
– Ennek tükrében mi a véleménye a Szilvásy Györggyel és társaival szemben megfogalmazott kémkedés vádjáról?
– Értékelésem szerint ha mindez előfordult, akkor nem kémkedéssel, hanem a büntető törvénykönyvben már nem szereplő hazaárulással állunk szemben. Aki ezt elkövette, az nem kémkedett, hanem másoknak teremtett lehetőséget arra, hogy az országuk érdekeit súlyosan sértő kémtevékenységet folytassanak.
