Ha valakik, hát ők beszélhetnek romaügyben

Hol a különbség a szegregáló és a felzárkóztató romaelkülönítés közt?

Az ember alapvetően nehezen venné rá magát arra, hogy részt vegyen egy olyan esti fejtágító eseményen, melynek során egy belvárosi kávéházban a romák sanyarú sorsáról értekeznek. De ha az eszmecserének jól körülhatárolt tárgya van – jelesül a bírósági pingpongasztalon ide-oda ütögetett nyíregyházi Huszár-telepi iskolaügy –, és ezt a témát legjobban ismerők és a cigányok felzárkóztatásáért a legtöbbet tevők járják körül, mindjárt más lesz a helyzet. Három pap-szaktekintély egyáltalán nem csak papolt szerda este a Café Pióban.

Az alapsztori röviden: a görög katolikus egyház néhány évvel ezelőtt a Huszár-telepi cigánytelepen iskolát alapított, ami ellen gyakorlatilag az első perctől kezdve tiltakozik az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány (CFCF). A bíróságon ráadásul első és másodfokon is elérte, hogy tilalmas szegregáció miatt felmenő rendszerben megszüntessék az intézményt, hiába gyűjtöttek össze az érintettek gyakorlatilag minden aláírást azért, hogy az megmaradhasson. A végső szót a Kúria néhány hete mondta ki: az iskola, amit közben a Magyar Nemzet munkatársa is meglátogatott, tovább működhet. A liberális jogvédők ettől kezdve azt harsogták, hogy bár szegregálni tilos, a jelek szerint az egyháznak mégis szabad, a klerikális és laikus hatalom összejátszik a haladó világ ellen. Nos, a helyzet még a sokat látott katolikus egyházi szakembereket is némileg megosztja, ezért volt várható, hogy izgalmas polémia alakul ki Kocsis Fülöp iskolafenntartó görög katolikus érsek, Székely János romapasztorációs katolikus püspök és Hofher József, a Jezsuita Roma Szakkollégium korábbi lelki vezetője között. Előre megsúgjuk: nem értettek egyet.

– A Kúria kimondta, hogy mi nem szegregálunk, nincs elkülönítve senki – szögezte le gyorsan Kocsis Fülöp, gyorsan hozzátéve: a lakótelepi gyerekek nagy többsége nem is a Sója Miklós-iskolába jár, ráadásul ők iskolafenntartókként sosem azt nézték, hogy az intézményben ki roma vagy ki nem az. „Az iskola más alapokon szerveződik”, nem válogatnak a gyerekek között helyzetük vagy származásuk, de még tehetségességük szerint sem. – Elődeim lelkipásztori munkáját folytatva mindig figyeltem, hogy kell foglalkozni a cigány emberekkel. Ők engem szeretnek is, amire büszke vagyok. Ebből a kölcsönös viszonyból fakadt az iskola alapítása is, a lelkipásztori tevékenység pedig sok gyümölcsöt fog teremni – adta meg az alaphangot az érsek. Beszámolt arról is, hogy a Huszár-telepin kívül van még egy intézményük a belvárosban, illetve Nyíregyháza környékén is több kisebb. A telepi iskola tanulói – mint szemlélteti – olyannyira nincsenek leválasztva a többségi társadalomról, hogy a belvárosi iskola uszodájába tanfolyamra járnak, és más közös programokat is szerveznek a tanárok. Ráadásul ha valakinek komoly gondja van a telepen, azt jellemzően átveszik a jobb nívójú belvárosi iskolába.

Hofher József atya itt vette át a szót: szerinte a jogvédők jó szándékúan jártak el, ugyanis a telepi iskola „maga lett szegregátum” azzal, hogy csak a leghátrányosabb helyzetű roma gyerekek maradtak az intézményben, a többiek a fejlődés esélyébe kapaszkodva elmentek onnan. A folyamatot spontán szegregációnak tartja, amivel korábban például Csobánkán is találkozott a magyar oktatásügy: a jobb sorsú, dolgozó szülők gyermekeiként nevelkedő cigány fiatalokat például a szentendrei ferencesekhez vagy más iskolákba vitték. Hofher aztán pontosította magát: nem cigány, hanem hátrányos helyzetű gyerekekről beszél; azt viszont állítja, kizárólag integrált körülmények között tanuló cigány fiataloknak van esélyük diplomát szerezni. Ezt Kocsis Fülöp azonnal cáfolta, de azzal egyetértett, hogy ahol nincs az osztályban „húzóerő”, ott a fejlődés esélye is kisebb. Másfelől fontos értéknek nevezte a helyben tanulás lehetőségét is. Ezt viszont a Hofi atyaként ismert romaszakember egyszerűen az egyház és a városvezetés szegregátumképző sandaságának tartja, szerinte ez egy oktatáspolitikai tévút, ami akadálya a cigányság felzárkóztatásának.

Székely János püspök az eszmecserébe e ponton bekapcsolódva rámutatott: Magyarország és a magyar egyház igazából sok nemzetnél történelmileg jobb eredményekkel büszkélkedhet a cigány–többségi együttélés terén. Elmondta, hogy amíg Angliából 1541-ben elzavartak minden romát (a maradókat megölték), Franciaországban és Hessenben (Németország) pedig szintén üldözték a cigányokat, addig nálunk Mária Terézia erőszakos asszimilációs törekvése és a XX. századi fajelméleti alapú üldözés kivételével jónak volt mondható a kapcsolat. További példaként említette, hogy bár sokan azt hiszik, a romák rosszul állnak a felsőoktatásban, a 2-3 százalékos számarányuk a hallgatóságon belül európai összevetésben magas. Ezzel a számmal csak a spanyol adat vetekszik, míg Olaszországban adminisztratív oldalról eleve akadályozzák, hogy a cigányok iskolába járjanak. A történet Székely szerint ott ér véget, hogy a rendszerváltozás-kori csaknem 100 százalékos foglalkoztatottság pár év alatt a cigányok körében 28 százalékosra apadt, ami kiegészülve azzal, hogy a cigányság egyre számottevőbb része nem vállalta fel identitását, tömeges mentális betegségekhez vezetett. Ebbe a helyzetbe érkeztünk mára.

A katolikus egyház – mint Székely folytatta – viszont nem most kap észbe: 4-500 éve folytatja a cigányok szervezett pártfogását (pasztorációját). Erre való tekintettel kérte a közvéleményt, hogy a szegregáció – amire klasszikus példát csak az USA-ban vagy az afrikai apartheid során láttunk – szóval nagyon óvatosan bánjon. Ő igazából csak az integráció fogalmát bátorkodik meghatározni, ami a szegregáció és az asszimiláció közötti arany középút: úgy meghívni a cigányságot a társadalomba, hogy közben elismerjük az ő kultúrájukat, művészetüket, identitásukat. Hogy ezt a katolikus egyház hogyan végzi, arról hosszan tudott volna mesélni (megtette ezt korábban ő és Beer Miklós váci püspök is az MNO hasábjain), de ez alkalommal csak ennyit villantott meg: Esztergomban minden héten van cigány mise, de a bazilikából sincsenek egyáltalán kitiltva. A cigány miséknek pedig egészen más, személyesebb, melegebb hangulata van – számolt be élményeiről János püspök, aki szerint a cigányság alkalmassá tehető arra, hogy közösen vegyen részt szentmisén a többségi társadalom tagjaival. Ezt összekapcsolva az eredeti témával pedig így fogalmaz: átmeneti, felzárkóztató elkülönítéssel komoly eredményeket lehet elérni. – Sokszor volt olyan, hogy megszidtam egy-egy cigány gyereket, de nem volt mindegy, hogy ezt magyarok előtt is vagy csak cigányok előtt teszem. Övéik között egészen jól reagálnak.

Székelynek amúgy volna mire szerénynek lennie: a katolikus egyház 54 roma közösségi házat működtet cigánytelepek környezetében, ezekben mosni, tanulni, játszani, tanácsot kapni egyaránt tudnak a cigány családok. Ne becsüljük le, Magyarországon ez a legnagyobb ilyen célú hálózat!

Hogy valóban lehet-e járható út az átmeneti elkülönítés, Hofi atya így veszi vissza a szót: amikor Köröm községben cigányokkal kezdett foglalkozni, eleinte még rosszabb eredményeket ért el, mint amiről János püspök beszámolt, de tudja is, hogy miért. A szülőkkel közben nem foglalkozott senki – ma már ezt érzi igazán keresztény feladatnak. – Ha a családba nem tér vissza a tanulás kultúrája, csak folyamatosan egyre nagyobb különbségeket hozunk létre – húzta alá.

Ehhez csatlakozva Székely János kijelentette, megbecsült, kétszeres anyagi támogatású tanári gárdát kell a leghátrányosabb helyzetű településekre előállítani, ha komolyan vesszük a felzárkóztatást. Hofher József azon felvetésére, hogy integrációs céllal egy-két roma tanulót erősebb, magyar iskolákba fel kell venni, arra Székely úgy válaszolt, Miskolcon és Pannonhalmán már próbálkoztak ezzel, de nem volt sikeres, mert magára maradt a tanuló, aki a családjára sem számíthatott ebben a folyamatban – ettől függetlenül az államnak és az egyháznak ezen még gondolkodnia kell szerinte.

Amin viszont nem gondolkodnak, hanem már csinálják, az a romavezető-képzés: helyben keresnek olyan karaktereket, akikkel szót érthetnek, és akik eléggé karizmatikusak ahhoz, hogy családokat gyűjtsenek össze lakóhelyükön. Székely János püspök szerint az ilyen kontrollált közösségekkel sok társadalmi feszültség csökkenthető – ezeket a projekteket azonban „nem lehet Budapesten kitalálni”.