Komor hangulatban a károsultak

Kiöntöttek bennünket, mint ürgét a lyukból, és azt sem mondták: bocsánat – elkeseredettek a devecseriek és a kolontáriak.

Orbán György és neje ugyancsak az új devecseri városrészben kapott otthont. – Sejtettem, hogy ez lesz. Amit évekig húznak-halasztanak, ott soha nem születik jó döntés – jelenti ki az asszony. Szeme könnyessé válik, miközben elfúló hangon mondja: megint előjöttek azok az érzések, amelyeket akkor átéltek. Az ítélettel felszaggatták sebeiket.

Férje egy példával is él: szerinte ha autóval nekimegy valakinek, utána nem hivatkozhat arra, hogy a régi tulajdonos nem tartotta karban a gépkocsit. – Nem a tervező a hibás azért, hogy mennyi és milyen anyaggal töltik fel a kazettát. Az ár kőkerítéseket szakított ki 60-70 centiméter mély betonalappal együtt. Ha Devecserben ekkora volt a nyomás, el lehet képzelni, mekkora nehezedett a gát falaira – világít rá Orbán György egy érdekes aspektusra. A férfi nem a vakvilágba beszél, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat dolgozójaként a Mal telephelyén 1974-ben részese volt egyes gyárépületek felhúzásának.

Mesélik, sokszor láttak dózereket a gátak tetején, amint vélhetően a terepet rendezték, nem gondolták volna, hogy lúgot is tárolnak a létesítményekben. A privatizációról pedig az a véleményük: „ami gyanúsan olcsó, ott van valami hátulütő”.
– Olcsó húsnak híg a leve – állapítja meg a férfi.
– Nem híg volt az, papa, hanem sűrű. Kiöntöttek bennünket, mint az ürgét a lyukból. És még azt sem mondták, hogy bocsánat – csatlakozik hozzá a neje. – Élnék át a vádlottak, milyen az, amikor egyik napról a másikra nem marad semmijük, és ingyenkonyhán kell sorbaállniuk egy levesért – idézi fel a tragédiát követő napokat.

Egyöntetűen állítják: lelkileg megviselte őket az „agyrém”, hogy egy hónap alatt döntsenek olyan kardinális kérdésekben, amelyeket máskor évekig formál magában az ember. – Nem voltunk igazán önmagunk, de utána még évekig sem. Amit negyven év alatt összehoztunk, az húsz perc alatt odalett – kesereg az asszony.

Hiányzik nekik a zöld, a fák lombja, ezt mind nem lehet pótolni, mondják, s mire majd megnőnek, ők már nem lesznek, mondják szomorúan, miközben korábbi otthonukról mutatnak képeket, és könnybe lábadt szemmel mondják együtt: „meseszép”. – Az apró örömök mind elvesztek – mered a fotókra Orbán György.

Ez pedig tény, mivel a terület régen mező volt; nincsenek fák, árnyék híján nyáron kiég a fű, a vetemény. Még madarak sincsenek, hisz nem tudnak az ágakra leszállni. Kihaltak az utcák, semmi mozgás. Csak onnan tudni, élnek itt emberek, hogy néhány ház előtt autó áll. Akad, aki még most sem szabadult meg a vörösiszaptól: néhány tárgyat megmentettek, mint például a fémlétrát, amelynek rejtett zugaiból még ma is kifolyik olykor az utálatos vörös anyag.

Kolontáron hasonlóan komor a hangulat. Amikor Tili Károly akkori és jelenlegi polgármestert megkeressük, hosszasan elgondolkodik, mielőtt válaszolna kérdésünkre. – Az nem lehet, hogy tíz ember haláláért senki ne feleljen. Az emberek nagyon várták az ítéletet, de most csalódottak, elkeseredettek – mondja a településvezető, érzelmein nehezen uralkodva. Hozzáteszi: nehéz olyat mondani, hogy ne bántsanak meg senkit, de szerinte joggal várhatják el, derüljön ki végre, kik a felelősök, préseli ki magából nagy nehezen, miközben látni rajta: majd szétfeszítik az indulatok. Még hozzáfűzi: Kolontáron bíznak benne, hogy a másodfokon eljáró Győri Ítélőtábla korrigálja a mostani döntést. Az itteni károsultaknak a Bezerédi utcában építettek házakat.

– Nem tudom, mit mondjak, nagyon meglepett az ítélet, hogy így büntetlenül megússzák! Nincs felelős, amikor ennyi ember meghalt, oly sok embernek származott kára? Alaposan mérlegelték ezt az ítéletet? – kérdi Magyar Jánosné, aki mindenkit ismert az áldozatok közül, lévén egy utcában lakott velük. Amikor arról faggatjuk, mit szól hozzá, hogy a tervezőket tették felelőssé, úgy felel kényszeredett mosollyal a szája szeglétében: valakire rá kellett kenni a felelősséget. – Kétséges, hogy sikerül-e bizonyítani ennyi év után, ki a felelős a tervezők, a kivitelezők közül – állapítja meg. – Jobb lenne elfelejteni mindent, de így hogy tudnánk? – mondja búcsúzóul a kapuban.

Nem elégedett az ítélettel egy másik kolontári sem, aki pár házzal odébb lakik. A nevét megosztani nem kívánó férfi legalább az elsőtől a negyedrendű vádlottakig elvárt volna letöltendő börtönbüntetést, mert szerinte a felsővezetők igenis hibásak. – Ha lett volna védőgát, amit korábban ígértek, nem történt volna meg a baj. 1988-ban vagy ’89-ben falugyűléseket tartottak, akkor szavatolták a gát megépülését – emlékszik vissza a nyugdíjas férfi. Szerinte az volt a baj, hogy később senki sem kérte számon a cégen, miért nem építette meg a létesítményt. – És hát ami elromolhat, az el is romlik; de ha a védőgát áll, az iszapot egyszerűen el tudta volna vezeti a mezőre, semmi nagyobb baj nem történt volna – vélekedik.

Amikor Lőrinténél épült egy kazetta, emlékszik vissza, „ráköltötték, amit kellett”, mert tudták, hogy az a rész lápos terület. Azt gondolja, ebben az esetben nem így történt.

– Orbán Viktor azt mondta a katasztrófa után pár nappal: felelősségre vonják a felelősöket. A végén még nehogy Bakonyi Zoltánnak fizessenek kártérítést – dünnyögi maliciózusan.

A falunak azon a részén, amit elvitt az ár, most egy ház árválkodik, mementóként vöröslik a vasúti sínek közelében. Szemközt vele kicsiny parkot alakítottak ki az áldozatok emlékművével. Egy emléktáblán áll azoknak a kolontáriaknak a neve, akik életüket veszítették 2010 októberében: Fuhcs Jánosné, Fürst Ferenc, Fürst Ferencné, Juhász Angyalka, Stumpf Anna, Stumpf Ernő, Szanyi János, Szanyi Jánosné, Pados Zsolt.