Mi igaz és mi nem a kormány propagandájából?

Kielemeztük a kormány betiltott tájékoztató füzetkéjét a népszavazásról, hogy önnek már ne kelljen.

A kormánykiadvány egyébként 1,5 millió illegális bevándorlóról ír 2015-re vonatkozóan, mint akiket a fentiek helyett az európai vállalatok alkalmazni akarnak. Ha a következtetés nem is, ez a szám nagyságrendileg szintén igaz.

Aztán jön Magyarország, amely – Európával szemben – megvédi a határait, állítja a füzet, példaként a határzárat hozva fel. A déli határzár valóban megakasztotta a migránsáradatot, azonban építésének híre hatásosabb volt magánál a kerítésnél, mert az átjárhatónak bizonyult. Az a következő – noha ismét általánosítóan maszatoló – állítás, hogy Európában „egyre többen a magyar megoldást támogatják”, viszont valóban inkább igaz: Németországban például a Merkel pártjához tartozó jelöltet a kancellár saját választókerületében előzte be a bevándorlásellenes AfD, és Európa-szerte nő a muszlimokat elutasítók száma is.

Azt, hogy miért jelenti a terrorveszély növekedését a migráció (amellett, hogy a terroristák az ellenőrizetlenül beözönlő migránsok között is megbújhatnak), a füzetke azzal magyarázza, hogy „a bevándorlók nagyrészt olyan területekről érkeznek, ahol az európai államok éppen katonai akciókat hajtanak végre”. A legtöbb menedékkérelmet 2016 és 2015 első negyedéve között szíriaiak (434 ezer), afgánok (199 ezer), irakiak (148 ezer), albánok (63 ezer) és pakisztániak (52 ezer) nyújtották be. Utóbbi két országban nincsenek európai katonák (bár Pakisztán törzsi területein Amerika drónháborút folytat), Afganisztánban és Irakban valóban ott van a NATO, a legproblémásabb Szíriában azonban igazából csak fű alatt találhatók európaiak. Így kérdéses, hogy tényleg ez mozgatja-e a terroristákat, hiszen a négy felemlegetett tragikus merénylet (a két tavalyi párizsi, a brüsszeli és a nizzai) ismert elkövetőinek egyike sem kötődött (felmenői révén sem) a fenti öt migránskibocsátó országhoz. Mind algériai, tunéziai, marokkói származású, de európai állampolgárok voltak – jóllehet, volt, aki Szíriában kapott kiképzést. (Egyébként az is fontos kérdés, hogy ezek a terroristák, akik jórészt az identitásukat vesztett, de az európaiban megkapaszkodni nem tudó többedgenerációs bevándorlók, hogyan találnak újra magukra az iszlámban, illetve hogy van-e számukra visszaút).

A könyvecske másik súlyponti állítása, hogy „a kényszerbetelepítés veszélyezteti kultúránkat és szokásainkat”, és hogy annak következtében „megváltozna Magyarország és Európa etnikai összetétele”. Ezt maga a kiadvány cáfolja meg, amikor arról ír, hogy a kvóta „városnyi” ember Magyarországra telepítését is jelentheti. Az Európai Bizottság javaslata 1294 embert jelentene, azaz nagyságrendileg minden kilencezer magyar lakosra jutna egy menekült. Azt könnyű belátni, hogy ennek a sokszorosa is kevés lenne ahhoz, hogy valóban megváltoztassa hazánk kultúráját vagy szokásait, ahogy a félmilliárd lakosnak otthont adó Európa etnikai összetételén sem változtatna érdemben az eddig érkezett migránsok befogadása. (Erre az ellenérvre szokás azt mondani, hogy a kvóta csak a kezdet, ez azonban egyelőre spekuláció, és az sem biztos, hogy például a szíriai vagy az afrikai migránsoknak szabad utat engedő líbiai káosz hosszú távon fennmarad Európa szomszédságában.)

A kiadvány állítását azzal támasztja alá, hogy az illegális bevándorlók nem tartják tiszteletben a törvényeinket és az európai normákat, köztük a nők jogait. Ezzel pedig – még ha nyilván nem is lehet általánosítani – nehéz vitatkozni a kölni szilveszter vagy a nap mint nap felbukkanó újabb ügyek tükrében. Még nehezebb azonban vitába szállni az állítással annak ellenőrizhetetlen mivolta miatt. Olyan kimutatásról ugyanis nem tudni, hogy az érintett európai országokban például az erőszaktevők körében mennyire felülreprezentáltak (ha egyáltalán) a bevándorló hátterűek, s közülük hányan újonnan érkezettek, hiszen a kormányzati sugalmazás egyértelműen róluk szól. Eközben az viszont tény, hogy a szexuális erőszaknak leginkább kitett csoportot maguk a menekült nők alkotják.

A füzetben egy térképen feltüntetik Európa úgynevezett no-go zónáit is, amelyekből eszerint több száz van, és amelyeket „a hatóságok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani”. Ez azonban csak részben igaz. Valóban csaknem ezer, különféle elnevezéssel ellátott efféle övezet van az unió nagyvárosaiban, azonban ezek nem feltétlenül radikális minikalifátusok, hanem – mint mi is meggyőződtünk róla – sok esetben egyszerűen csak szegényebb városnegyedek.

Az a tétel – mondhatni az emberek zsebére apelláló záróérv –, miszerint Brüsszel 78 millió forintos pénzbüntetéssel sújtaná a migránsokat be nem fogadó országokat, míg egy magyar emberre hét év alatt 1 millió forint uniós támogatás jut, nagyságrendileg stimmel, ahogy az is, hogy 78 millió forint, az bizony nagyjából 39 évnyi magyar (nettó) átlagfizetés. Ez az összehasonlítás azonban körülbelül annyira releváns, mint amikor stadionok építési költségeivel vetjük össze a hálapénzösszegeket. Ezeknek semmi közük egymáshoz, például a magyar béreket semmilyen módon nem veszik figyelembe Brüsszelben, amikor egy bírság összegét megállapítják. Ráadásul egy logikai bukfencet is felfedezhetünk itt, hiszen ebből az egészből racionálisan az következne, hogy igenis fogadjunk be menedékkérőket, nehogy büntetést kelljen fizetnünk. A kormány ezzel ellentétes következtetésre jut. Vagy az volna az üzenet, hogy vegyük fel a kesztyűt a gonosz eurokratákkal szemben? Megtehetjük azt is, mindenféle referendum nélkül, ugyanis a fentiek egyelőre csak az Európai Bizottság egyik, a menekültkérdés megoldását célzó tavaszi javaslatcsomagjában szerepelnek. Amiről még vitázni és szavazni fognak az Európai Parlamentben a demokratikusan megválasztott képviselőink, illetve az Európai Tanácsban a szintén demokratikusan megválasztott állam- és kormányfők – szó sincsen tehát „eldöntött kényszerbetelepítésről”. Érdemes volna ezeken a fórumokon érvelni, szövetségeket kialakítani és eredményeket elérni.

A füzetke végén olvasható a már megszokott indoklás: azért van szükség a referendumra, mert Brüsszel kvóta alapján osztaná szét a bevándorlókat, és ez ellen tenni kell. Arról természetesen nem esik szó, hogy az októberi népszavazásnak semmilyen kötelező érvénye nincsen az Európai Unió döntéshozóira, mivel ez a kormány szempontjából amúgy is mellékes. Szakértők szerint ugyanis a Fidesz – legalábbis belpolitikai téren – csak nyerhet a referendummal.

###HIRDETES2###