– Ha Parragh László kamarai elnök ön szerint nem ért a szakképzéshez, és nincs fölötte szakmai kontroll, hogyan kell elképzelni a rendszer működését?
– Ezt a véleményt egyebek mellett Parragh László egyik kijelentése miatt fogalmaztam meg, miszerint a polgármesterek nem akarják bezárni a gimnáziumokat. Ezt annak ellenére mondta, hogy az önkormányzatok akkor már nem is voltak az iskolák fenntartói. Abban látom a problémát, hogy ő nyilván nem szakképzési szakember, ő a gazdasághoz ért, ám nincsen olyan szakmai műhely mögötte, ahol felkészítenék a szereplésekre. Sem kormányzati, sem kamarai szinten nincsen vízió, hogy hova jusson el az ország szakképzése 15–20 év múlva. Ezért nagyon komoly árat fogunk fizetni: az okostechnológiai forradalom, a tudásalapú gazdaság már nem működhet a régi szakképzési filozófia szerint. Új paradigmára van szükség, ahol a kreatív tudás megszerzésére és a korszerű technológia kezelésére helyeződik a hangsúly.
– Ehhez hasonló gondolatot már a Nemzetgazdasági Minisztérium szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkárától, Pölöskei Gábornétól is lehetett hallani szakmai konferenciákon.
– Nincs nyitottság a párbeszédre a döntéshozók részéről – ebbe Pölöskeinét is beleértem. Nem nyitnak a szakma, a munkaadók, a munkavállalók és a pártok felé sem, ehelyett a kérdést hatalmi pozícióból akarják megoldani.
– Tud példát mondani politikai alapon született döntésre?
– Ilyen a tankötelezettségi korhatár leszállítása 18-ról 16 évre, de egyebek között politikai döntés volt a szakgimnáziumok bevezetése is.
– Elképzelhető az is, hogy ha Orbán Viktor – aki szintén nem szakképzési szakember – kitalál valamit, akkor azt viszik át?
– Nem lehet belelátni ebbe a nagy őrlőmalomba: ha van egy rossz döntés, nincs meg a felelőse. Ahhoz, hogy a kormány 2010 után egymillió új munkahely létrehozását ígérje – amivel választást nyertek –, kellett egy szakképzési modell is. Ez arról szólt, hogy minél több fiatal kapjon szakmunkásvégzettséget. Funkcionális analfabéta, alapkészségekkel nem bíró fiatalok jöttek be a szakiskolai képzésbe, tehát nekik kellett szakmát adni. Ezért vezették be a kék galléros, lebutított, egyszer használatos szakmunkásképzési modellt. Ezzel összefüggésben viszont nőtt a korai iskolaelhagyás, de mivel a fiatalok bementek a közmunkába, felére csökkent az ifjúsági munkanélküliség. Tehát a kormány jó gazdasági számokat állított elő, de nem vette észre, hogy hosszú távon is kellene gondolkodni. Lényegében a politika fogva tartja a szakképzést.
– Ön rendszerváltásról beszél a szakképzésben, ez nyilván hosszabb folyamat. Melyek azok az azonnali intézkedések, amelyeket akár már ma végre lehetne és kellene hajtani a szakképzésben?
– A tankötelezettségi korhatár visszaállítása 18 évre és az általános iskolai oktatás megreformálása. Új alapokra kell helyezni a nemzeti alaptantervet, hogy a gyerekeknek legyen lehetőségük az alapkészségek stabil elsajátítására. Nem engedném be a szakképzésbe azokat a gyerekeket, akiknek nincsenek meg az alapvető készségeik, ezért szükség volna egy bemeneti kompetenciamérésre. A gyerekek most arról kapnak bizonyítványt, hogy nyolc évig jártak iskolába, arról nem, hogy a szükséges alapkészségeik megvannak. Ezt a problémát a szakképzés önmagában nem tudja kezelni. Ezért a diákoknak, akik nem tudnak megfelelően olvasni és számolni, azoknak egy-két éves átvezető programot kellene kínálni.
– Ha egy párt felkérné önt oktatási szakértőnek, vállalná?
– Nincsenek politikai ambícióim, civil vagyok. Abban viszont szívesen közreműködnék, ha a pártok szeretnének kialakítani egy szakképzési nemzeti minimumot. A helyzet rákfenéje az, hogy mindig az éppen nyertes párt fújja a passzátszelet a szakképzésben, és a politikai elgondolásainak megfelelően alakítja a rendszert. Ezt abba kell hagyni, mert az utolsó előtti órában vagyunk.
