Az első COP-ot 1992-ben rendezték meg, a Részes Felek azóta nagyjából évente összeülnek. A Green Policy Center néhány mérföldkövet is megemlít a klímakonferenciák történetéből, például 1997-ben, a COP3 során fogadták el a Kiotói Jegyzőkönyvet. A Kiotói Jegyzőkönyv azért is volt kiemelkedő, mert
ez volt az első alkalom, hogy jogilag kötelező erejű kibocsátás-csökkentési célokat határoztak meg országok számára,
bár ez csak a legfejlettebbekre vonatkozott. Annak érdekében, hogy egy globális egyezményt fogadjanak el 2007-ben, a COP13 során egy munkatervet dolgoztak ki, amely azonban a sikertelen 2009-es COP15 következtében elbukott. Többéves passzivitást követően végül egy új folyamat keretében, 2015-ben fogadták el a Párizsi Megállapodást.
Időt nyertek az országok
A Párizsi Megállapodás nóvuma, hogy a kiotói rendszertől eltérően nemcsak az úgynevezett fejlett országoknak, hanem minden országnak klímavédelmi vállalásokat, úgynevezett Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulást (angol mozaikszóval NDC) kell benyújtaniuk az ENSZ felé, amely meghatározza, milyen célokat terveznek elérni – magyarázza a Green Policy Center elemzésében. Mint írják, az EU és tagállamai is nyújtottak be ilyen vállalást; ebben azt vállalták, hogy 2030-ra legalább negyven százalékkal csökkentik kibocsátásaikat az 1990-es szinthez képest, ezt pedig közösen teljesítik. Ezeket a vállalásokat minden országnak ötévente felül kell vizsgálni és/vagy frissíteniük kell azokat új szakpolitikákkal, vagy magasabb célokat kell elfogadniuk.
Mivel az első NDC-ket 2015-ben a Párizsi Klímakonferencián nyújtották be, így az eredetileg 2020 novemberében megrendezendő COP26-ra kellett volna a felülvizsgált terveket elkészíteniük az országoknak – ezért is lesz kiemelkedő az idei konferencia.
A 189-ből 119 ország adós maradt az új célok benyújtásával, azonban a konferencia csúszásával egy kis időt nyertek – mutat rá az elemzés. Az EU új, 1990-hez képest legalább 55 százalékos kibocsátás-csökkentési vállalással megerősített NDC-jét azonban már benyújtották.