Egy, a tévészékház ostrománál ott lévő rendőr kitakart arccal és eltorzított hanggal számolt be arról, hogy
az akkor és ott rendelkezésre álló 250 fővel „ki lehetett volna takarítani” a Szabadság teret – ha az elöljárók is úgy akarták volna.
Most már tudjuk, ennél lényegesen nagyobb erőt csoportosítottak oda, csak éppen rossz ütemben, rossz felszereléssel, szervezetlenül. A nyilatkozó mindenesetre azt állítja: a laktanyákban, a kapitányságokon várakozó rendőrök közül sokan – látva a Hír TV-ben, miként támadják a székházat védő kollégáikat – védőfelszerelésbe öltöztek, és indultak volna segíteni, de nem engedték őket, csak sok-sok órával elmúltával. Akkor már késő volt, a tüntetők elfoglalták a székházat. Mindebből azt szűrte le a nyilatkozó, hogy valakiknek nem a rend helyreállítása, a székház megvédése volt akkor a fontos, hanem az, hogy minél több sérült rendőr legyen, és ezzel is szíthassák az erőszakot.
Arra, hogy ez így volt-e vagy sem, a filmesek sem találtak megnyugtató választ: a jelenlegi belügyi, illetve rendőri vezetés nem kívánt nyilatkozni. A zavargások megfékezésében részt vevő rendőri erők vezetői pedig hallgatásba burkolóztak. A Magyar Nemzet oknyomozása során nem találtunk olyan résztvevőt, aki meg tudta volna erősíteni ezt az álláspontot, igaz, egyértelmű cáfolat sem hangzott el senki részéről. Amennyiben valóban az történt, hogy szándékosan hagyták a tévészékházat elfoglalni, hogy százával sérüljenek meg ott a rendőrök, akkor
a „központi akarat” elérte célját.
A dokumentumfilmből ugyanis kitűnik, hogy a tévészékház ostrománál történtekre hamar megérkezett a magyar társadalmat elborzasztó kegyetlen válasz, a reváns egyes – egyébként jól azonosítható – rendőri erők részéről. Egy héttel később a magyar utcákon a Fidesz tömegrendezvényére példa nélküli brutalitással rontottak rá az egyenruhások.
A rendőri túlkapásoknak szinte kivétel nélkül ártatlan járókelők estek áldozatul.
Maguk a sérültek mondták el többen is, hogy hallották, látták, tanúsíthatják, amint a rájuk támadó rendőri egység – azonosítószámot, rangjelzést nem viselő – parancsnoka az elfogottak ujjának, kezének, lábának az eltörésére utasította a többieket. „Törjétek el az ujját!” – hangzott a parancs. Az október 23-án kicsúcsosodott rendőri brutalitás azonosított résztvevői a Rendőrségi Biztonsági Szolgálat (Rebisz) műveleti csoportjai közül kerültek ki.
Oknyomozásunk során azonban arra hívták fel a figyelmünket az események egykori résztvevői és a jelenlegi vezetők egyaránt, hogy ha objektív vagy legalább ahhoz közelítő képet szeretnénk kialakítani a 2006-os zavargásokról, akkor ne mossuk össze a rendőrség egészét a valóban törvénytelenül és indokolatlanul agresszívan, időnként kifejezetten kegyetlenül az ártatlanokra támadó rendőri csoportokkal. Ugyancsak figyelmünkbe ajánlották a tévészékház ostromának a dokumentumait, az ott elkövetett rendőrségi vezetői hibákat vizsgáló, úgynevezett Ignácz-jelentést.
Mint azt Skrabski Fruzsina és Bodoky Tamás dokumentumfilmje az áldozatok szemszögéből bemutatja, a tévéostromra adott brutális válaszként támadhattak meg egyes rendőrök a pesti utcákon ártatlan járókelőket, verték össze, hurcolták el és hurcolták meg őket, sőt egyeseket meg is kínoztak.
Október 23-án volt a legbrutálisabb az ellencsapás. Ekkor lőttek meg kifejezetten fejre célzott gumilövedékkel több tucatnyi embert. Volt, akinek a szemét is kilőtték. Egy kilőtt szemű áldozat később öngyilkosságot követett el.
A Fidesz Astorián tartott ünnepi rendezvényére utólag szándékosnak tűnő intézkedésekkel tolták rá azt a néhány száz zavargót, akiknek egy része a tévéostromban is részt vett, majd tömegoszlatás címén az ünnepi megemlékezésről hazafelé tartókra kezdtek el vadászni. Láthattuk mindezt a tévében, az internetes tudósításokban, sőt sokan személyesen. Megízlelhettük az újonnan beszerzett, rendkívül erős könnygázt. (A korábban rendszeresített anyag és gázszóró készülék becsődölt a tévéostrom során.) Kaphattunk a bordánk közé tonfával, vagy – ha nem volt szerencsénk – teleszkópos bottal, mikor mit és kit hozott a sors elénk. A dokumentumfilmben úgy fogalmazott az egyik sérült áldozat, hogy úgy támadtak azok a rendőrök, mintha vért ittak volna. Hiába volt PRESS feliratú mellény egy újságírón, azt is figyelmen kívül hagyták.
Azoknak a külföldieknek, akik azokban a napokban csak egy kis belvárosi szórakozásra vágytak esténként, vélhetően ma sem lehet megmagyarázni, hogy 2006-ban miért támadtak rájuk a rohamrendőrök és miért verték őket véresre. A külföldi éppúgy nem érti, mint honfitársaink, miért is „ittak vért” a se Istent, se embert nem ismerő – okkal nevezhetjük őket így – különítményesek.
Nézzük, mi is történt a tévészékháznál! Az Ignácz István dandártábornok, akkori Pest megyei rendőrfőkapitány vezette bizottságot Bene László altábornagy, akkori országos rendőrfőkapitány utasította, hogy vizsgálják ki a 2006. szeptember 17-én 12 órától szeptember 19-én 12 óráig Budapesten történt eseményekkel kapcsolatos rendőri intézkedéseket. A bizottság tagja Házi István dandártábornok, Jász-Nagykun-Szolnok megyei, Papp Károly dandártábornok, Fejér megyei rendőrfőkapitány, Vajda András alezredes, az RTF főiskolai tanársegédje és Magyar István honvéd alezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem adjunktusa volt. Az Ignácz-jelentés tizenhat oldalon keresztül sorolja, hogy a rendőri vezetők milyen szakmai hibákat követtek el. Alaptétele a jelentésnek, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) kompetenciája volt a rendőri intézkedések meghozatala, amelyek végrehajtásába bevonták a Rebisz három egységét: a III. és a IV. bevetési osztály, továbbá két vízágyúval egy külön egységet, valamint a Rebisznél csapaterős továbbképzésen részt vevő Pest megyei, Baranya megyei és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei csapatszolgálati századokat. A BRFK-n belül kiemelt szerep jutott az V. kerületi rendőrkapitányság állományának és az odautalt egyéb, főleg vidéki erőknek. A székházostromnál a legnagyobb veszteséget a baranyai csapatszolgálati (rész)század szenvedte el. A jelentésből kitűnik,
a baranyaiak annyira nem ismerték a fővárost, hogy egy szakaszuk eltévedt vonulás közben.
A századot először a Köztársasági téri MSZP-székház védelmére rendelték ki, aztán onnan vezényelték át a Szabadság térre. Egy szakasz, 22 fő egyszerűen eltévedt, és nem találta meg a tévészékházat. Szerencséjükre, mondhatjuk így utólag. Ráadásul az odaért három szakasz 19 emberének nem volt teljes a védőfelszerelése: kilencen sisak, tízen pajzs nélkül szálltak szembe a támadókkal. A súlyos rendőri veszteségeket mi sem jellemzi jobban, mint a hadra fogható létszám a kritikus időszakban:
az ostrom csúcspontján, 18-án 23 óra 39 perckor 368 rendőr állt rendelkezésre elméletileg, de ebből csak 221 fő volt bevethető. Ez 19-én 0 óra 35 percre így módosult: 414 rendőrből 248 volt bevethető, a többi súlyosan sérült: egy részüket ekkor már kórházban ápolták.
Mindezt szakmai hibák sora tetézte. A Gyurcsány Ferenc hazugságbeszéde nyilvánosságra kerülése után, szeptember 17-én azonnal megkezdődött spontán tüntetések ezreket, tízezreket hívtak az utcára, a BRFK azonban csak szeptember 18-án 14 órakor kezdte meg a tömegdemonstráció kezelését célzó műveleti terv kidolgozását. A BRFK egészét is késve, csak aznap éjfél előtt öt perccel riadóztatták, a Rebisz egészét öt perccel később. Az Ignácz-jelentés szerint a szakszerűtlen műveleti terv egyáltalán nem tartalmazta a köztelevízió székházát mint megvédendő objektumot. Ennél is súlyosabb megállapítás, hogy bár a helyszínirányító parancsnokot kijelölték a székháznál, ám személyéről az odavezényelt egységek parancsnokai semmit sem tudtak, a helyszínparancsnok a rendőri művelet irányítását nem vette át, egy idő után az események külső szemlélőjévé vált. A különböző odavezényelt egységek teljesen magukra maradtak, egymásról sem tudtak gyakorlatilag semmit, így alakult ki az a tarthatatlan helyzet, hogy a zavargók elfoglalták a székházat, a rendőri erőket pedig a hátsó kijáratokon át kivonták. Az utcán aztán újrarendezték őket, erősítés is érkezett, így amikor értékelhető és főleg végrehajtható parancs érkezett, simán visszafoglalták az épületet, majd a Szabadság térről is kiszorították a már egyébként lecsillapodni látszó tömeget.
Az események áldozatainak, civileknek, rendőröknek többsége már felgyógyult a fizikai sérülésekből, ám az Ignácz-jelentés is leszögezte:
a pszichés sérülések maradandóak is lehettek.
A megsérült rendőrök zöme azóta leszerelt, sokan nem tudják ma sem megbocsátani, hogy feletteseik vagy éppen a politikusok cserbenhagyták őket.
Maga a testület nagyon sokat változott azóta. Hogy mást ne említsünk, átdolgozták a csapatszolgálatra vonatkozó szabályzatot, mint ahogy a Rebiszt még 2008-ban átszervezték Papp Károly vezetésével, aki aztán a Rebisz helyébe lépő Készenléti Rendőrséget is vezette, majd a szervezetet a jelenlegi országos rendőrfőkapitány, Balogh János altábornagy fejlesztette fel 2010-től kezdve a mai, a kornak megfelelő szintre. A csapaterős fellépés a civilek számára is jól érzékelhetően megváltozott. Szervezetten, hatékonyan, ám erőszakmentesen tartják fenn a rendet, szakszerűen, a törvények szellemében lépnek fel a demonstrációkon is. Nem ülnek fel a provokációknak sem. A legjobb példa erre, hogy az egyik 2018-as tüntetésen a sorfalban álló rendőröket tűvel szurkálta az egyik zavarkeltő, akit aztán gyorsan, szabályszerűen kiemeltek a tömegből anélkül, hogy bántották volna.
– 2010-től nem nagyon tudunk olyan tüntetést mondani, ahol olyan atrocitások történtek volna akár a tüntetők, akár a rendőrök részéről, ami azt a mértéket elérte volna, ami a jogtalanság határán túl van.
Mindig vannak önálló akciók a rendőrök részéről, lehetnek ilyenek, de az a fontos, hogyan számoltatják el a rendőröket később – mondta a dokumentumfilmben Less Ferenc rendőrségi szakértő, aki szerint teljesen más szabályok vannak az elmúlt jó tíz évben a rendőrségnél, mint korábban, ami azt mutatja, nem tolerálják, ha a rendőrök önálló akciókba kezdenek és jogtalanul erőszakot alkalmaznak.
Borítókép: MTI/Kovács Tamás
