– „Kiss Elvtárs, maga ezt nem érti. Magukért csináltuk.” Az előbbi kijelentés egy ÁVH-s ezredes szájából hangzott el, amikor Ön arról kérdezte, hogy valóban szükség volt-e az elhárításra. Meg lehet nevezni, hogy kiről van szó?
– Nem szeretném, mert nem egyedi eset volt. Nálam fontos alapvetés, hogy ha egy témával foglalkozom, akkor nincs prekoncepcióm, hanem előbb meg kell ismernem a történéseket. Így volt alkalmam beszélgetni azokkal a „népi balos” emberekkel, akiket összekötött Trianon felülvizsgálatának ideológiája, de azokkal is, akik ezzel társadalmi és politikai szemléletben szemben álltak. Mindkét csoportból volt egyébként olyan, aki részt vett az ellenállásban, és ott együtt harcoltak. Ezáltal megismertem az ellenállás jobb és bal oldalát is, mert kíváncsi voltam az indítékaikra.
Akiket megismertem a magyar baloldali mozgalom tagjai közül, mint például Vásárhelyi Miklós, ők is jót akartak, aztán amikor rájöttek az igazságra, akkor belőlük lett előbb a párt belső ellenzéke, majd a Nagy Imre-féle vonal. Rajtuk kívül azonban azokra is kíváncsi voltam, akik a hatalom végrehajtó apparátusát, adott esetben az ÁVH-t jelentették 1945 és 1949 között.
Nekem ugyanis nem kell igazat adnom a beszélgetőpartneremnek, de arra törekednem kell, hogy az ő gondolatrendszerén belül megértsem őt. Így jutottam el az említett ÁVH-s ezredeshez, amikor szakértőnek kértek fel a Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza által készített Recsk 1950-53 című filmhez. Ebben az ÁVH-s ezredesben még akkor is egy elszánt bolsevik hit volt, hogy ők jót tettek, amikor feltettem neki azt az ominózus kérdést.
– Mindegyik kommunista ugyanolyan volt?
– Én legalább két típusú kommunistát különböztetek meg: az egyik az „esszenciális kommunista”, aki az ideológiát a Szovjetunióban szívta magába, ilyen volt Kun Béla, illetve az „ötvözet kommunista”, aki 1917-18-ban Kun Béláéktól szerzett tudomást a kommunista tanokról, de kapcsolata volt a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal is, így ezeket az eszméket is beépítette saját gondolatrendszerébe. Az nem kérdés, hogy volt-e nézeteltérés a kommunisták között, ami nemcsak a Nagy Imre-Rákosi személyi vetélkedőből fakadt. De volt szemléletbeli különbség is, például a földkérdésben. 1945-ben, amikor Rákosiék hazatértek Moszkvából, egyértelmű volt, hogy a proletárdiktatúra kiépítése a feladatuk. A kérdés az, hogy hogyan lehetett idáig eljutni. Erre van egy vicc, hogy mit mondott Sztálin a Moszkvától Asbahadig terjedő lóversenyen: Elvtársak, a cél mindig előttünk van, csak az oda vezető út nem mindig világos.
Mivel az 1945-ös, viszonylag szabad választásokon a kisgazdák 57 százalékkal nyertek, a kommunistáknak egy más stratégiát kellett kidolgozniuk, hogy a hatalmat át tudják venni. Ezért a Kisgazda Párt volt az, amit a kommunistáknak „le kellett szalámizni”, a Szociáldemokrata Pártot be kellett kebelezni, a Parasztpártot pedig fel kellett oszlatni.
Ami a nemzetet összekötötte, az 1920 óta Trianon volt, akár fegyveresen, akár békés úton akarták az egyes emberek a revíziót megvalósítani, akár területi, akár etnikai alapon. De ami történt Trianonban, az megalázása volt a nemzetnek. Ha azt nézem – Horthy személyétől függetlenül –, hogy a kiugrás nem sikerült, és Magyarország az utolsó csatlós, ehhez pedig Rákosiék hozzátették a fasiszta nemzet ideológiáját, akkor ez egy adu. Ugyanis mi úgy vesztettük el a II. világháborút, mint senki más, és a kommunisták ezt kihasználták. Kovács Béla személye ebből a szempontból egy értelmetlen áldozat volt, Nagy Ferencék ugyanis úgy gondolkodhattak, hogy majd a békekötés után rendet teremtenek, amikor kimentek már a szovjetek, hiszen addig az volt a gyakorlat, hogy a megszálló csapatok az aláírás után távoztak. A kommunisták azonban másként gondolkodtak, mert a Magyar Közösség égisze alatt csapást tudtak mérni a kisgazdákra is.
– Hogyan zajlott az elhárítás?
– A kutatásaim során megismerkedtem az 1941-1944 közötti magyar történelem kulcsszereplőivel, akik az életük kockáztatásával küzdöttek azért, hogy Magyarország maradjon ki a háborúból, illetve próbáljon kiugrani, és akkor akár fegyverrel is álljunk ellen. Ezek az emberek nem kommunista, hanem nemzeti, antináci alapon a II. világháború alatti polgári ellenállásnak a törzsét jelentették. Egy normális gondolkodású, demokratikus Magyarországra ezzel megváltották volna a belépőjegyet. Ezzel szemben kettétört életekkel találkoztam. Az 1945 és 1948 közötti időszakban ugyanis elkezdődtek a B listázások, amikor megfosztották a magyar társadalmi, gazdasági és politikai életet a középosztálybeliektől mondván, hogy elhajlók voltak. Emellett beszélnünk kell a kitelepítésekről, az internálásokról és az úgynevezett perekről, amelyek közül a legfontosabb a Magyar Testvéri Közösség pere. Ennek emblematikus szereplője volt Kiss Sándor, Jónás Pál, Benkő Zoltán, vagy Horváth János egykori országgyűlési képviselő – akit el is ítéltek néhány évre – de még hosszan sorolhatnánk a neveket. Ez a felnövekvő fiatal generáció képezhette volna a demokratikus átalakulás második vonalát, amiből kinőhettek volna a vezetők. Rákosiék a koalíciós körülmények között ezt a társaságot kezdték el a fasisztátlanítás jegyében reakciósnak bélyegezni és likvidálni. Majd ez vezetett 1956-hoz, amikor a börtönből kiszabadulva ismét ott találjuk az említett személyeket, akik a rendszerváltáskor szintén feltűntek a politikai életben. Arról ugyan el szoktak felejtkezni, hogy 1945-ig a kommunisták magyarországi jelenléte jelentéktelen volt, utána viszont a különböző pártokba beépítették az embereiket, és így már azok is segítették őket, nem csak a saját párttagjaik. Ezzel sikerült a teljes polgári oldalt felszámolni. Ezután a szocdemek bal szárnyát integrálták a Magyar Dolgozók Pártjába, vagyis a kommunista pártba, a másik részét pedig Recskre internálták.
– Számokban kifejezve ez mit jelent?
– A proletárdiktatúrát hirdető kommunista hatalom 1948 és 1953 között mintegy 400 ezer parasztot ítélt el jórészt közellátási, vagyis beszolgáltatási vétségek miatt. Ebben az időszakban összesen közel 200 ezer ember – akiknek a fele munkás volt – töltötte börtönbüntetését különféle köztörvényes cselekedetek miatt. Hegedűs András egykori miniszterelnök emlékirataiban azt írta, hogy mintegy 800 személyt végeztek akkor ki, de valószínűleg a halálos ítéletek becslése alacsonyabb volt a valós számnál.
A nemzeti ellenállás 1951-ben kezdett erősödni, de akkor kezdték munkájukat az ügynökök is. 1953-ban dolgozott a legtöbb, 45521 ügynök Magyarországon, de még 1956 januárjában is 35793 személy végzett ügynöki tevékenységet. Míg 1951-ben a letartóztatottak 4,5 százalékát vették őrizetbe ügynöki jelentés alapján, két évvel később ez a szám már 12 százalék volt. Érdekesség, hogy az ügynökök mindezt a munkát 1902 konspiratív lakásban végezték.
– Ha több mint tíz éven keresztül folyt a kis emberek körében a név nélküli elhárítás, 1956 után miért kellett a megszemélyesítés?
– Kádár János elszólta magát, amikor azt nyilatkozta, hogy nagyon sajnálja Tóth Ilonát, de még jobban sajnálja az áldozatát. Nem Tóth Ilonára volt szükség – hiszen bárki lehetett volna ott helyette –, hanem a szimbólumra, amit megtestesített. A megtorlás részeit kell megnéznünk. Az első a belső ellenzékkel való leszámolás: ezek voltak Nagy Imréék. Emellett azok az úgynevezett kovász emberek is sorra kerültek, akik a helyi vezetést el tudták látni. 1956-ban nemcsak arról volt szó, hogy a párt egyik része harcolt a másikkal, hanem a tömegek kint voltak az utcán, ezért az egyszerű embereket is meg kellett torolni. Így került előtérbe Tóth Ilona, vagy Mansfeld Péter.
Tóth Ilonával a kegyetlenséget akarták szimbolizálni, amit a brutalitásig fokoztak azzal, hogy szíven döfte és megtaposta azt az ÁVO-st, akinek a holttestét azóta sem találták meg.
Ennek az az alapja, hogy ha egy magyar szabadságharcos agyonlő egy szovjet katonát a harcban, az gyilkosság, ha egy szovjet katona agyonlő egy magyart, az a népünk szabadságáért való küzdelem. A fontos az volt, hogy a megtorlás a társadalom egészére kiterjedjen. Azt kell megérteni, hogy egy forradalom nem egy kártyajáték egy szobában egy asztal mellett. Aki abban részt vesz, az vállalja a rizikót. Amikor elkezdtük kutatni a témát a lányommal (Földváryné Kiss Réka történész – a szerk.), nem abból indultunk ki, hogy Tóth Ilona ártatlan.
De tételesen megnéztük az iratokat, és kiderült, hogy minden vád hamis. Ahogy hamis volt az az ideológia is, amire a kommunizmus épült. A kommunizmus megbukott, nem bizonyította az életrevalóságát.
– 2010-ben azt mondta, hogy ezt a korszakot emberközelibbé kellene tenni a diákok számára. Azóta sikerült ön szerint?
– Ha a diákjaimra gondolok – mert a pázmányos diák egy embléma lett – akkor igen. De a történelem személyessé tételét továbbra is nagyon fontosnak tartom. Leülhetünk mi beszélgetni, és elmondhatom magának, hogy hogyan kínozták meg az embereket az ÁVH börtöneiben, amit tudomásul vehet, de nem igazán fogja átérezni.
Még a Pázmányon tanítottam, és azt mondtam egy hallgatónak, hogy álljon a falhoz, tegyen egy ceruzát a homloka és a fal közé, majd álljon vigyázzba. Amikor megmozdul, és a ceruza pöttyöt rajzol a falra, akkor kérje meg a barátját, hogy vágja derékon. A jelenlévők megértették, pedig ez a kínzásoknak még csak egy minimális formája volt.
– A kommunizmus rémtettei minden harmadik embert érintettek. Ha a fiatalok megértik ugyan, de át nem tudják érezni mindezt, hogyan lehet mégis feldolgozni a történteket, hiszen biztosan minden családban van valaki, akit elbocsátottak, meghurcoltak, üldöztek, megkínoztak, elítéltek, vagy kivégeztek?
– A Terror Háza Harminc éve szabadon címmel pályázatot hirdetett, és a napokban olvastam a beérkezett írásokat. A feladat az volt, hogy a középiskolás pályázók a szüleikkel és a nagyszüleikkel beszélgessenek. Harminchat jelentkező közül tíz diák az elszakított területek valamelyikén él, és látszik a mondataikon, milyen hatással voltak rájuk a családi történetek, így példa értékű életek állhatnak előttük. Persze erről sokáig nem is lehetett beszélni. Találkoztam olyannal, aki 1990 után tudta meg, hogy a nagyapját letartóztatta az ÁVO. Egyébként engem is egyre jobban érdekel a saját családom története, és ezek a gyerekek is ugyanezt élik át, csak sokkal szerencsésebb körülmények között. Tehát öröklődik az élmény, és megtalálja azt a vonást a dédpapában, amire ő büszke lehet, és ez fontos.
Borítókép: M. Kiss Sándor (Fotó:Kurucz Árpád)
