Az 1956-os szabadságharcos hős Wittner Mária többször elmondta: még a siralomházban megfogadta, amikor barátnőjét elhurcolták mellőle a vesztőhelyre, hogy ha teheti, mindig beszélni fog ezekről a tragikus időkről, s ezt az esküt egész életén keresztül meg akarja tartani.
A most elhunyt egykori fideszes országgyűlési képviselő becsülettel teljesítette vállalását, önkéntes keresztútját, s bár a jövőben már nem hallhatjuk drámai erejű, megrázó történeteit, velünk és az elkövetkezendő generációkkal itt maradnak a róla szóló filmalkotások, a vele készült interjúk.
Élete olyan tanúságtétel volt a magyar szabadság mellett, ami csak keveseknek, a sors által kiválasztottaknak adatik meg. Ugyanakkor a szó legszorosabb értelmében keresztút lett az övé, mivel talán senki sem volt az utóbbi évtizedekben, akit hevesebben, ráadásul sunyibb, aljasabb gyanúsításokkal illettek volna, amelyeknek a puszta felsorolása is méltatlan lenne egy nekrológhoz.
A Wikipédián úgy aposztrofálják, hogy politikus volt, holott klasszikus értelemben soha nem volt az, annak ellenére, hogy 2006-tól 2014-ig a Fidesz-frakcióban tevékenykedett az Országgyűlésben. Tudták viszont, hogy a forradalmi, szabadságharcos idők, majd a kegyetlen, embertelen kádári kommunista megtorlás elszenvedőjeként és túlélőjeként, a demokratikus forradalmi hagyományok őrzőjeként sokkalta veszélyesebb, mint a politikusok.
Mindazt megtestesítette, ami a legádázabb dühöt váltja ki a kommunista diktatúra egykori vezetőiből, haszonélvezőiből és mai a hazaáruló, emberiségellenes bűnöket mentegető, letagadó utódaiból. Mintha soha nem tudták volna elfelejteni az állampárti ideológiai örökösök, hogy nem sikerült meggyilkolni a forradalmat követő megtorlás során. Elkövette azt a hallatlan udvariatlanságot, vakmerőséget is, hogy a halálos ítéletről 1959-ben életfogytiglanra változtatott börtönbüntetéséből 1970-ben amnesztiával az utolsók között szabadulva életben tudott maradni a társadalomból való kíméletlen pártállami kirekesztettsége, kitaszítottsága ellenére is.
Maga Wittner Mária erről a feléje sugárzó szélsőbaloldali ellenszenvről úgy nyilatkozott Siklósi Beatrix és Matúz Gábor „Hóhér, vigyázz!” című 2008-as portréfilmjében: látja, milyen nehezére esik elviselni a szocialistáknak, s a többi pártállami utódnak, hogy a parlamenti ülésteremben ott van velük szemben az egyik áldozat, akinek ha jól működik az elnyomó gépezet, már egyáltalán nem kellene sehol sem lennie.
― Miért kellene elfelejteni azt a múltat, amikor túlmunkában működtek a szocialista halálgyárak? – tette föl a kérdést ugyanekkor. Úgy fogalmazott: a hóhér várja az áldozata bocsánatát, miközben ő nem tud megbocsátani az áldozatának.
Sokan el sem tudják képzelni, milyen volt a Kádár-rezsim alatt kirekesztettnek lenni. Amikor a puszta életben maradás, létfenntartás szinte megoldhatatlan terheket, feladatot jelentett. Wittner Mária végig átélte ezt. Az 1990-es rendszerváltás csak annyi előrelépést hozott a számára, hogy nyíltan nehezebben lehetett valakit üldözni, és a fizikai megsemmisítése nem volt problémamentesen abszolválható még az 1994-es posztkommunista részleges rendszer-visszafordulás után sem.
Pedig ő volt az a munkás, akire mindig hivatkoztak, de mindig ellene cselekedtek. Aki azonban nem az elvárt szerep szerint viselkedett, hanem ellenkezőleg. A karmeliták nevelték kicsi kora óta, a rend 1950-es megszüntetése után pedig nevelőintézetbe került. Állami gondozottként tehát az lett volna a kommunista pártállam által kijelölt pálya, hogy a rendszer hű szolgájává váljon. Ő mégis magától értetődően a forradalmárok közé állt 1956-ban.