A sors fintora, hogy valójában éppen azoknak a világuralmi terveket dédelgető baloldali globalista politikai köröknek és hazai kihelyezett tagozatainak volt az útjában, mint amelyek ma is megakasztani igyekeznek minden létező inkorrekt eszközzel Magyarország fejlődését.
Nemzetközi összehasonlításban is szokatlan körülmény, hogy sokszor személyükben sem változtak azok a politikai szereplők, álcivil, aktivista szervezetek, akik ma is megpróbálják ellehetetleníteni a nemzeti polgári erők sikerét,
mint akik az első szabadon választott kormány és feje, Antall József ellen mindent, beleértve a külföldi nyomásgyakorlást, pénzügyi zsarolást, bevetettek.
Elhallgattatva
Igaz, talán a mostani, szélsőségesen ellenséges viszonyokkal ellentétben abban az időben még lehetett egyes össznemzeti kérdésekben konszenzust kialakítani az Országgyűlésben, a közéletben. Negyven év kommunista pusztítás, szovjeturalom után viszont sokkal rosszabb gazdasági helyzetben kellett vezetnie az országot az akkori rendszerváltó kabinetnek. Nagy siker volt, hogy nem omlott össze a gazdaság.
Másrészt tagadhatatlan, hogy az akkori, még valóban jobbközép, európai konzervatív, kereszténydemokrata pártok részéről nem érték nemtelen támadások, mint mai utódait, a jelenlegi kabinetet.
Nem is kell másra utalnunk, mint hogy Margaret Thatcher brit miniszterelnök, Helmut Kohl német kancellár, George Bush amerikai elnök vagy Jacques Chirac későbbi francia elnök fémjelezte a világ jobboldali politikai elitjét.
Természetesen azért már abban az időben is heves támadások jártak az emancipáltan polgári, jobboldali, őszinte politizálásért. Elegendő, ha azokat az elhallgattatási akciókat, kísérleteket említjük, amikor egészen abszurd módon még a közszolgálati médiában is letiltották a megszólalásait. Mindmáig példátlan, Guinness-rekordok könyvébe illő felháborító eset volt, amikor az akkoriban értelemszerűen monopolhelyzetben lévő közszolgálati Magyar Televízió a labdarúgó BEK-döntő kezdetére való hivatkozással
nem közvetítette élő egyenes adásban 1990. május 23-án az első szabadon választott magyar kormány ünnepélyes eskütételét az Országgyűlésben. Hihetetlen módon Antall József frissen megválasztott miniszterelnök beszédét sem láthatta az ország lakossága.
Pár hónap múlva megismétlődött a kormányfő beszédének letiltása. Szeptember végén a miniszterelnök a Magyar Televízióban fel akarta tárni az ország valós, az utolsó kommunista kabinettől megörökölt gazdasági helyzetét, s a nemzet előtt álló feladatok embertelenül megterhelő nehézségeit.
Hankiss Elemér, az új tévéelnök egy demokráciában elképzelhetetlen módon nem engedte adásba Antall József beszédét. Azzal a komolytalan, légből kapott indokkal támasztotta alá a diktatórikus döntést, hogy miután Göncz Árpád köztársasági elnök nem szólalt meg, így szerinte sérült volna a kiegyensúlyozott tájékoztatás alapelve.
Jellemző a rendszerváltozás időszakának ellentmondásosan opportunista viszonyaira, hogy a köztévé elnökét Antall József javaslatára nevezték ki úgy, hogy Csurka István volt Hankiss Elemér szociológus egyik fő támogatója a posztra. Kiválóan illusztrálja, mennyire igaztalanok, minden valóságalapot nélkülözők voltak az Antall autokratikus, túl merev vezetési stílusával kapcsolatos rágalmak, hogy amikor az év végén elfogadásra ajánlotta a rendszerváltozás utáni első költségvetési törvényjavaslatot,
hangsúlyozta a T. Házban: a parlamentáris szokásoknak megfelelően az ellenzéktől nem várja el, hogy az igen gombot nyomja meg. Kifejtette: „Az ellenzék azért politikai ellenzék, hogy kontrollt gyakoroljon, kritikát és bírálatot mondjon”.
A paktum
Itt kell megemlékeznünk az 1990. április 29-én megkötött úgynevezett MDF–SZDSZ-paktumról, amely azóta viták kereszttüzében áll, és a hazai jobboldalon is képtelenek sokan mindmáig felismerni ennek hatalmas közjogi jelentőségét.
Valójában ugyanis az utolsó kommunista kormány időzített bombájának, szinte kikerülhetetlen taposóaknájának hatástalanításáról volt szó, miután sok lényeges, a demokratikus működéshez elengedhetetlen törvényt kétharmados többséghez kötöttek.
Ilyen volt többek között abszurd módon az állami költségvetés elfogadása, amelyhez elengedhetetlen lett volna az ellenzék jelentős részének igen voksa, amire illuzórikus lett volna számítani. Könnyen belátható: az új kormány gyors bukásra volt ítélve.
Ha Antall József nem állapodik meg a választáson második legerősebb párttá vált SZDSZ-szel egy sor kétharmados jogszabály felessé tételében, legkésőbb 1991 elején, a költségvetés el nem fogadása után gyorsan megbukott volna a kormány, s feltehetően új választást kellett volna kiírni, amely nagy eséllyel a pártállami erők visszatérésével zárult volna.
Ennek a közvetlen veszélye hárult el az MDF és az SZDSZ egyezségével, vagyis az ország kormányozhatóságához nélkülözhetetlen alkotmánymódosítással. A paktum alapján foglalták az alkotmányba a kormány stabilitásának biztosítékát, a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét. Ez azt jelenti, hogy a miniszterelnököt csak az új jelölt egyidejű megválasztásával lehet leváltani. Javarészt ennek köszönhető, hogy a volt szovjet fennhatóságú államok közül egyedüliként nálunk nem kellett egyszer sem előre hozott választást tartani. Mindezért cserébe az MDF hozzájárult Göncz Árpád államfővé választásához.
Az SZDSZ morális karakterét világítja meg, hogy Antall József ragaszkodott annak a Göncz Árpádnak a személyéhez a szabad demokratákon belül, aki azután a taxisblokád idején, majd a rádió- és tévéelnökök kinevezése kapcsán elárulta őt és a jogállamiságot is.
Képzeljük csak el, mi történt volna, ha a kétharmados többség előállításának kényszere miatt Antall József MDF-ének nagykoalícióra kellett volna lépnie a szélsőséges SZDSZ-szel! Mi maradt volna a rendszerváltozásból és az országból már egy-két éven belül?
