Következő mérkőzések
Lengyelország
15:002024. június 16.
Hollandia
Szlovénia
18:002024. június 16.
Dánia

A szeretet fölébe nő a kötelességnek

Idén lett harmincöt éves az ország meghatározó szociális és egészségügyi ellátással foglalkozó karitatív szervezete, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A gyökerekről, a hitről és a kockázatról beszélgettünk Kozma Imre atyával, a szervezet alapító elnökével.

2024. 03. 30. 6:17
Magyar Nemzet interjú Kozma Imre atyával, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével
Fotó: Bach Máté
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Hogyan emlékszik vissza a Szeretetszolgálat megalapítására? Mi volt az első lépés?

– Általában minden alapítás előremutató jelekből bontakozik ki. Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám visszatért a szülői házba, így nagycsaládban nőhettem fel. Nagyapám megkülönböztetett figyelemmel „igazította” lépteimet. Egész életemre szóló élmény maradt biztonságot jelentő kezébe kapaszkodva, közös úttá mélyült, templomba vezető utunk. Tőle hallottam: „Kisfiam, az élet ajándék, arra való, hogy elajándékozzuk. Aki ezt nem vállalja s csak magára gondol, végül egyedül marad.” Én nem akartam egyedül maradni. Ezért lettem pap. Visszatekintve hosszú életutamra, azt az emberszolgálat határozta meg. Terveimet segítette családom vallásossága, szülőfalum hívő közösségi élete, világító életű plébánosom vezetésével.

Magyar Nemzet interjú Kozma Imre atyával, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével
Kozma Imre atya. Fotó: Bach Máté

Már felnőttként többször el-el révedeztem azon, hogyan történhetett meg, hogy iskolám tanítói válasz nélkül vették tudomásul, hogy az iskolában egyetlenként nem voltam sem kisdobos, sem úttörő. Az egyetlen, többé nem ismételt felszólításra egyetlen válaszom volt, a hatéves kisfiúnak: Én hívő vagyok! S közben sajgott a szívem, és csak később, már felnőttként tisztult le bennem a válaszom: bizony, néha nagy árat kell fizetni egy döntésért.

Gyerekkoromban Szigetköz a Trianont megelőző időket idézendő, mintegy szigetként az Esztergomi Főegyházmegyéhez tartozott. Az esztergomi egyházmegye itt „bújtatta el” papjait a rendszer elől. 

Ezek a papok vagy börtönből jöttek, vagy a kommunista rendszer szemében „túlbuzgók” voltak a hivatásuk szerinti szolgálatukban.

Ők úgy éltek, hogy tudták: ezért az útért mindent kockáztatni kell. Ők minden héten egy napon találkoztak a győrzámolyi plébánián „lelkierőgyűjtésre”. Hivatásválasztásomban ez közrejátszott. A kor szellemében igenem nemcsak a lelkek szolgálatára szólt, hanem – ha Isten azt kívánja – a börtönre is.

Ezzel a munícióval érkeztem a Győri Bencés Gimnáziumba, amit egyedül Holenda Barnabás igazgató úr kegyelmi tettének köszönhetek. Rendkívüli tanítómesterek bűvös vonzásában tanulhattam 1954–58 között az élet iskolájában. Ezt a négy évet Holenda Barnabás feledhetetlen szavával kezdhettem és zárhattam. A felvételkor megköszöntem a kegyet. Igazgató úrnak egyetlen szava volt a válasz: Megéri! Az érettségi után szellemileg és lelkileg meggazdagodott emberként mondhattam köszönetet. Kérdés az volt: „Hogyan tovább?” „Az esztergomi szemináriumba megyek” – mondtam. Válaszában a kezdéskor megfogalmazott szó visszhangzott: „Ugye, mondtam, hogy megéri!”

– Milyen kihívásokkal szembesült a pályafutása elején?  

– A kihívások hozzátartoznak az ember életéhez, s mozgósítják az ember alkotó erőit, nem szükségképpen akadályok. Nemrégiben mondta valaki, megismervén életutamat, hogy a gátfutó képe jutott eszébe. Még fél lábbal a szemináriumban voltam, a régi fogalmak szerint a szeminárium hortus conclusus (zárt kert), de micsoda kert, s milyen virágok nyílnak benne!

Az ember megismerheti Isten emberszerető jóságát, s csak engedni kell, hogy megajándékozottá váljon, hogy aztán legyen mit szétosztani, s ezáltal másokat gazdagítani.

 Még el sem indultam Urunk szőlőjébe, a papnövendékek vezetőjeként, már felszentelt papként az évnyitón néhány lelkesítő mondattal köszöntöttem őket. Egy kívülről jött főpap, egy professzor úr és két kispap társaságában a következő mondattal állított meg: „Ha tudtam volna, hogy így gondolkodik  – hallván köszöntését –, megakadályoztam volna, hogy pappá szenteljék.” Mit tehettem ebben a helyzetben? Kifejeztem, hogy nincs válaszom, és megpróbálok továbbmenni a kijelölt úton.

Ekkor 1964-t írtunk. Ebben az évben írt alá megállapodást a Vatikán a magyar állammal. Ennek értelmében fiatal papoknak megnyílt a lehetőség posztgraduális képzésre Rómában. Itt került a személyem előtérbe, de közölték az egyházmegye vezetőjével: majd az megy ki Rómába, akit az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyez. Jött is az új lehetőség, Róma helyett Dorogbánya. Első szolgálati helyem. 

Noha nem készültem Rómába, hatalmas mély érzés telepedett rám.

 „Vörös Dorog” – visszhangzott fülemben a gyakorta hallott megjegyzés. Amit itt találtam, szíven ütött. Az első vasárnapon az öt szentmisén 57 embert számláltunk. Iskolai hitoktatásra egyetlen gyereket írattak be a megfélemlített szülők. Az egyetlen vigasztaló kép a parányi bányászházak szerény és takaros lakásai és a virággal teli előkertek voltak. A dorogiak szegények voltak, mi, papok is. Ez segített bennünket szent életű Májer Miklós plébános atyával együtt, hogy közel kerüljünk Jézushoz, aki értünk szegény emberré lett. Biztatás volt számunkra, hogy ezeknek a szegény embereknek is a közelébe juthatunk. A következő évben már 117 gyereket írattak be iskolai hitoktatásra, s a templom is lassan megtelt gyerekekkel és felnőttekkel. 

Én szegénységi fogadalmat is tettem, elsősorban tekintettel az itteni gyerekekre, minden evilági álmot feledve, hogy egész életemben értük, a szegényekért élek és dolgozok.

 Amikor Ferenc pápa megválasztása után meghívott a vatikáni Szent Márta-kápolnába közös misézésre pappá szentelésem 50. évfordulóján, ő a szegényekhez vezető utat kínálta fel nekem. Hatalmas öleléssel válaszolt szavaimra, hogy éppen ötven évvel ezelőtt érkeztem meg hozzájuk, s ma is ott vagyok, ez a helyem, s jól érzem magam a helyemen.

– Hasonló eredmények voltak a pesti ferences templomban is?

– Dorogbánya után – noha egész életemet oda terveztem – még két évre Zugligetbe kerültem kápláni beosztásba. A Hittudományi Akadémián felsőfokú képesítést kívántam szerezni, de a befektetett energia hiábavalónak bizonyult. A kihívás itt akadállyá lett. Az indoklás írásbeli módját hiába kértem, nagy nehezen az egyik szeretett professzorom szóban rögzítette: az államérdekkel ellenkezik, hogy felsőfokú képesítést szerezzek. 1968 szeptemberében a belvárosi  ferences templomba kerültem. A miértre nem találtam emberi választ. Talán nem is volt. Megelégedtem az égi üzenettel: 

Az én gondolataim nem a ti gondolataitok.

A templom igazgatója Horváth Richárd volt, a Papi Békemozgalom megalapítója. Bemutatkozó látogatásomkor felvetette, csatlakozzam a mozgalomhoz, hiúságra utaló ígéretet is fűzött hozzá. Ellenkezésemre a témát nem folytatta, és soha többé nem hozta elő az elkövetkező száz hónap alatt. Akkoriban a vallásgyakorlásban gyakorlatilag mindent tiltottak. A tenni akaró papok titokban öt-tíz fős kiscsoportokban foglalkoztak a fiatalokkal. Mindezt államellenes tevékenységnek minősítették. 

A törvények hangzatosak voltak, szabad vallásgyakorlást hirdettek, igaz, a templomok belső terére szűkítve.

Imponált ezeknek a papoknak a kockázatvállalása, ugyanakkor nyugtalanított a többiek sorsa, hitbéli képzése. Én a másik utat választottam: templomi konferenciabeszéd-sorozatot kezdeményeztem egyetemista fiataloknak. Nem várt eredményt hozott, tömegeket mozgósított. Engem, a papot az igehirdetés „kényszere” a félelem fölé emelt (sajátos a börtön zárt világa, de az igazi bezártság a félelem béklyója). Tőlem már mindent elvettek, a kihallgatószobák nyomorúságos légkörét azért megismertették velem, utcai „kíséretet” is kaptam, nehogy „célt tévesszek”, de nyugtalanított: mi lesz tanítványaimmal, a megfigyelt fiatalokkal – a besúgók, a titkosrendőrök számára „vadászterület” volt a templom –, akik közül sokakat eltávolítottak az egyetemről, főiskoláról. Csodaszámba ment, hogy mindezek ellenére vállalták a kockázatot. Így nézett ki az üldözések közepette működő pasztoráció.

Halvány biztatást jelenthetett, hogy Lékai bíboros úr is többször elvegyült a fiatalok között a zsúfolásig megtelt templomban. Csakhogy ne felejtsük: „Az ördög nem alszik!” 1976 októberében jött Lékai bíboros úr értesítése: az Állami Egyházügyi Hivatal a továbbiakban nem járul hozzá lelkipásztori szolgálatom végzéséhez. 

– Mivel vádolták meg? Milyen büntetést kapott?

– Vádpontokról nem tudok. Abban az időben, ha voltak is ilyenek, azokat nem kellett igazolni. Talán az volt az utolsó csepp, hogy meghirdettem a fiatal házasok küldetésének programját és a mozgalom elindítását. Amit esetleg büntetésnek szántak, az az Üdvösség rendjében Isten tervmódosítása. Isten új feladattal lepett meg, ami az istenellenes erőkben félelmet kelthet. Nekem, nekünk az isteni terv megértése, elfogadása, megvalósítása a feladatunk.

Interjú Kozma Imre atyával, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével
Fotó: Bach Máté

Azonban nagy harc támadhatott a háttérben, mert 1976 november végén felvillant a kegyelem fénye: Szügy-Patvarcban van hely a számomra. Úgy tűnik, nem hiába kapcsolódott be a háttérharcba Bárány Anzelm atya, zugligeti plébános, aki megismerte helyzetemet – még akkor, amikor minden veszni látszott –, mégis megfogalmazta kérését: a szolgálati helyét Kozma Imre, a volt káplánja kapja meg. Engem is bátorított, és zászlót bontott:

Van Isten is, senki ne feledje!

 Végül is megérkezett plébánosi kinevezésem Zugligetbe, 1977. január 15-tel. Nincs más magyarázat: van Istennek történelemalakító terve Magyarországgal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában, a világon, amelynek hívó szava: 

A hit védelme és a rászorulók támogatása.

– Mi adta meg a kezdő löketet a szeretetszolgálat megalapításához?

– A találkozás Csilla freifrau von Boeselager asszonnyal. Csilla asszony, leánykori nevén Fényes Csilla négyéves korában, 1944-ben menekült el családjával Magyarországról, a háború elől. Dél-Amerikáig jutottak. A nyolcvanas évek elején már Európában, Németországban nemcsak a honvágy kerítette hatalmába, hanem feltámadt benne az adósság érzete is hazája iránt. Több Németországban élő, magyar származású honfitársunk csatlakozott hozzá, és egész Németországra kiterjesztették a magyarok iránti szolidaritás gondolatát. Csilla asszony remek ötlete volt, hogy ehhez megszerezte a nagy tekintélynek örvendő Német Máltaiak támogatását és ajánlását.

Többször járt Magyarországon, felmérendő a szükségleteket és a fogadóbázis kialakításához szükséges partner megtalálása okán. Sorozatosan kudarcot vallott. Rossz ajtókon kopogtatott. A megoldást a Jóisten is akarhatta, mert végre Csilla asszony átlépte a megoldás küszöbét. Lékai bíboros úr rezidenciájára érkezett, ahol Tóth Mária nővérre „öntötte” a panaszát. Tóth Mária szerzetes nővérrel Szakos Gyula székesfehérvári püspök úr jóvoltából, bátor támogatásával nyaranként, éveken át sokgyerekes családokat nyaraltattunk. Mária nővér a nevemet említette, de nyomban hozzáfűzte: „Őt ne keresd, mert több terhet már nem bír elhordozni.” Csilla felujjongott: 

Ő az, akit keresek!

Ezt később Mária nővértől tudtam meg. Első találkozásunkat meghatározta az élmény, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ez a találkozás elhozta a megoldást.

– Ezután kezdődött az alapítás előkészítése?

– 1977. január 15-én a pesti ferences templomból nagy tervekkel érkeztem Zugligetbe: létrehozni egy olyan plébániai közösséget, amely a lelkemben élt. Ennek lényege: istendicséret és emberszolgálat. Az eucharisztia templomi ünneplése a falakon kívül, a karitatív cselekedetekben folytatódik. Ennek megvalósulását igazolta, hogy a hetvenes években ez a közösség létrehozta az első civil szociális hálót, amely minden rászorulónak menedéket jelentett, és világnézet-semleges csendes öröm kísérte. 

Ennek a közösségnek az örömét az sem tudta elvenni, hogy a rendőrség szorgalmas figyelemmel kísérte a templomba érkezőket.

 Zugliget talán azért lett fontos, mert egy nagy igazságot tett láthatóvá, hogy a kereszténység, az egyház missziója nem a templom falain belülre szól, hanem a templomon kívüli világnak. Látható volt a keresztényeken oly sokszor számon kért krisztusi örökség, az emberszeretet követelménye a társadalomban. Lehet, legyen is örömünk oka, hogy nemcsak a rossz hírnek, hanem a jó hírnek is van üzenete. Mind a kelet-európai, mind a nyugat-európai országokból sokan voltak kíváncsiak – amit számtalan látogatás igazolt – ennek a felébredt keresztény közösségnek a mindennapjaira.

– Honnan jött a név?

–A szívünkben született. Csilla asszonnyal sokat beszélgettünk arról – noha öröm volt megtapasztalni a segíteni akarást, elsősorban a németek részéről –, ami a Máltai Segélyszolgálat névben fejeződött ki. Arra gondoltunk, hogy nekünk azt az értéket kell felmutatni, ami kimeríthetetlen, személyhez kötött, és kifejezi, hogy nekünk jóban-rosszban egymásra van szükségünk: így lett a nevünk – a világban egyedüliként – Magyar Máltai Szeretetszolgálat a német Máltai Segélyszolgálat helyett.

– Mi volt jellemző a kezdeti időkre?

– Magyarországon a nyolcvanas években erőteljesen megjelent a felismerés, hogy a gondoskodó állam eszmeisége elerőtlenedett, nem működik. Ez és az akkor még nagy számban élő olyan emberek, akik keresztény nevelésben részesültek, akik nyomás alatt is vagy éppen amiatt felemlegették a keresztény értékeket, előkészítői voltak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásának.

Ha nincs Zugligeti Egyházközség, amely ez időre lebontotta azokat a korlátokat, amelyek embereket választanak el egymástól, s mintegy ajándékképpen megszabadultunk a politikai előítéletektől, és felszabadultunk a politika mindenhatóságának béklyóitól, aligha beszélhetnénk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásáról. Túlzás nélkül mondhatom: 

ha nincs Zugliget, nincs Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

1989. február 4-én Budapesten megalakítottuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, és sorra létrehoztuk egységeit a Kárpát-medence országaiban.

– Mi volt az első nagyobb akciójuk?

– 1989 nyarán több tízezer keletnémet érkezett Magyarországra, mert az NDK-ban elterjedt a hír, hogy pár órára megnyitják az osztrák–magyar határt, és eljuthatnak hazájuk nyugati részébe. Jól fejezte ki ezt a szándékot és életérzést Tolvaly Ferenc nagyszerű filmje már a címében is: Otthonról haza! 
A keletnémetek „elfoglalták” Budapesten a nyugatnémet nagykövetséget és konzulátust.  Segélykéréssel keresett meg bennünket a nyugatnémet követség, ismervén eddigi, a német–magyar összefogásból támadt, a német és a magyar hatóságok hallgatásával „igazolt”, félig legális tevékenységünket. 

Interjú Kozma Imre atyával a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével
Fotó: Bach Máté

1989. augusztus 13-án este, a vasárnapi szentmise után templomunk sekrestyéjében megjelent a nyugatnémet konzul a kéréssel. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Csilla asszony ugyanezen este érkezett Budapestre. Őt a nagykövetség első titkára várta a repülőtéren. Ő is gondolkodás nélkül mondta az igent. Másnap este, 1989. augusztus 14-én – ezt a napot a befogadás emléknapjaként tartjuk számon, és minden évben megünnepeljük – elkészült hat-hétszáz önkéntes közreműködésével az első befogadó sátortábor Zugligetben, 960 személy részére. Majd ezt három befogadótábor követte, s három hónap alatt 48 600 személy teljes ellátását biztosítottuk.

A Zugligeti Egyházközség felkészült a feladatra, immár a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képviseletében.

Gyorsan követték egymást az események. A magyar kormány bátor tetteként értékelhetjük a határnyitást, s lett szükségszerű folytatása a szégyenletes berlini bal lerombolása, amit elsöpört a népharag, s nem állhatott többé a német egység útjába.

Mi boldogok voltunk, hogy sok embernek segíthettünk, s a hatalmon lévők is jó szemmel nézték vállalásunkat. A politikai hatalom nem kívánt kontrollálni bennünket, egyszerűen tudomásul vette azt, amit tettünk, sőt örült. Németh Miklós miniszterelnök rendszeresen érdeklődött, a táborokba is ellátogatott, és örömmel találkozott a táborlakókkal. 

Számomra ez volt az igazi rendszerváltás, az én személyes rendszerváltásom is. Végre szabadon azt tehettem, amiért a papi hívatást választottam.

Napjainkban, amikor a migráció világjelenség, szívesen osztom meg az 1989-es keletnémet „földindulás” keletnémet üzenetét, indokát, magyarázatát.
Miért indultak el otthonról, miközben anyagilag jobban éltek, mint mi, magyarok? Sokféle indokuk egyetlen fogalomban összegeződött: elvették az örökségünket! Őseink, atyáink hagyatékát, azokat a kincseket, amelyek formálják és alakítják az ember gondolkodását, s helyette más ideológiát erőltettek ránk. Elegünk lett ebből. Az itteni – menekült helyzetükben – a remény vigaszát emlegették: „Újjászülettünk!” Ez apró gesztusokban „bimbódzott”: elfogadtak bennünket, mellénk álltak, emberekkel találkoztunk. Mi pedig abban reménykedtünk, hogy valamit sikerült megsejtetni abból a gazdagságból, hogy mi, emberek képesek vagyunk a másikat jobban szeretni magunknál.

– Amint véget ért a keletnémet menekülteket segítő akciójuk, Romániában kitört a forradalom. Mennyire tudtak gyorsan reagálni?

– A páneurópai piknik után hamarosan, 1989. december 22-én kitört a forradalom Temesvárott. Folyamatos segélyakcióink révén – főleg a minden hétvégén vonatra szálló pár száz egyetemista, „hátizsákos turista” ismeretei alapján – naprakészen láttuk a helyzetet. Készültünk, és ezen az éjszakán a Zugligetből elinduló  teherautókonvoj elsőként érkezett meg Temesvárra. A következő este viszont már itthon voltam, és a televízióban szervezett akcióterv megbeszélésén már ott lehettem, és beszámolhattam a tapasztaltakról. 

Hatalmas médiafigyelmet kapott a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Göncz Árpád köztársasági elnök engem, illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot bízta meg a romániai segélyezés szervezésével és lebonyolításával. Az évek alatt kiépített segélyhálózatunk, amely a gyógyszeradományokat eljuttató „hátizsákos” fiataloknak volt köszönhető, jelentette a támpontot. Később a Nyugat-Európából érkező adományok célba juttatását is a Budapesten és a magyar–román határon létrehozott rádiós eligazító-központok közbejöttével a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezte, figyelembe véve egész Románia területét, nem csupán a magyarlakta településeket. Talán megérdemel egy aprócska figyelmet ezeknek a központoknak a létrejötte. Egy vasárnapi szentmisén Zugligetben felhívással fordultam a jelenlévőkhöz: 

hetven-nyolcvan, harminc és ötven év közötti férfiemberre lenne szükségünk, akik életükből egy hónapot önkéntesként felajánlanak az előbb felvázolt program megvalósításához. Örömömre 132-en jelentkeztek. 

Ennek a programnak eredményes és sikeres voltát igazolta, hogy mind Romániában, mind Magyarországon megelégedés kísérte. Ezekben a hónapokban Romániában jó volt magyarnak lenni. Mivel mi, emberek általában inkább a Gondviselő gondját, mint örömét növeljük, a történelem ura Romániából a jugoszláviai háború harcmezejére rendelte a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, és a küzdelem más-más helyszíneken mindörökké tart.

– A központban hogyan értékelik a magyar szervezet munkáját?

– A Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szuverén Ispotályos Szent János Lovagrend 2013. február 6–10. között ünnepelte Rómában a 900. születésnapját. 
Az első napon a Gregoriana Pápai Egyetemen egy négyszáz tagból álló bizottság vizsgálta a rend segélyszervezeteinek tevékenységét. A magyaroknak meglepő eredmény született: 

a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a rend segélyszervezeti között a legsokoldalúbb, leghatékonyabb, legeredményesebb szervezet.

A lovagrend vezetőinek döntése szerint én, P. Kozma Imre OH, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke köszönthettem a Római Szent Péter-bazilikában a szentatyát, XVI. Benedek pápát a születésnapi ünnepség záró eseményén a szentmisén, 2013. február 9-én, a világ 102 országából érkezett, kilenc-tízezer küldött nevében. Majd a szentatya egy végrendeletszerű üzenettel bocsátott el, bizonyára országalapító Szent István királyunkra gondolva: 

Vigyázzanak Szent István örökségére, Aki Isten előtt vállalt nemzetéért felelősséget!

– Miben látja a siker kulcsát?

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat küldetése az emberi tevékenységnek egy olyan területére szól, ahol a szeretet fölébe nő a kötelességnek. Mi, máltaiak nem beszélünk sikerről, nekünk feladatunk van, amely egyben küldetés is: a hit védelme és a rászorulók támogatása.
 

 

Borítókép: Kozma Imre atya (Fotó: Bach Máté)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.