– Hogyan emlékszik vissza a Szeretetszolgálat megalapítására? Mi volt az első lépés?
– Általában minden alapítás előremutató jelekből bontakozik ki. Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám visszatért a szülői házba, így nagycsaládban nőhettem fel. Nagyapám megkülönböztetett figyelemmel „igazította” lépteimet. Egész életemre szóló élmény maradt biztonságot jelentő kezébe kapaszkodva, közös úttá mélyült, templomba vezető utunk. Tőle hallottam: „Kisfiam, az élet ajándék, arra való, hogy elajándékozzuk. Aki ezt nem vállalja s csak magára gondol, végül egyedül marad.” Én nem akartam egyedül maradni. Ezért lettem pap. Visszatekintve hosszú életutamra, azt az emberszolgálat határozta meg. Terveimet segítette családom vallásossága, szülőfalum hívő közösségi élete, világító életű plébánosom vezetésével.
Már felnőttként többször el-el révedeztem azon, hogyan történhetett meg, hogy iskolám tanítói válasz nélkül vették tudomásul, hogy az iskolában egyetlenként nem voltam sem kisdobos, sem úttörő. Az egyetlen, többé nem ismételt felszólításra egyetlen válaszom volt, a hatéves kisfiúnak: Én hívő vagyok! S közben sajgott a szívem, és csak később, már felnőttként tisztult le bennem a válaszom: bizony, néha nagy árat kell fizetni egy döntésért.
Gyerekkoromban Szigetköz a Trianont megelőző időket idézendő, mintegy szigetként az Esztergomi Főegyházmegyéhez tartozott. Az esztergomi egyházmegye itt „bújtatta el” papjait a rendszer elől.
Ezek a papok vagy börtönből jöttek, vagy a kommunista rendszer szemében „túlbuzgók” voltak a hivatásuk szerinti szolgálatukban.
Ők úgy éltek, hogy tudták: ezért az útért mindent kockáztatni kell. Ők minden héten egy napon találkoztak a győrzámolyi plébánián „lelkierőgyűjtésre”. Hivatásválasztásomban ez közrejátszott. A kor szellemében igenem nemcsak a lelkek szolgálatára szólt, hanem – ha Isten azt kívánja – a börtönre is.
Ezzel a munícióval érkeztem a Győri Bencés Gimnáziumba, amit egyedül Holenda Barnabás igazgató úr kegyelmi tettének köszönhetek. Rendkívüli tanítómesterek bűvös vonzásában tanulhattam 1954–58 között az élet iskolájában. Ezt a négy évet Holenda Barnabás feledhetetlen szavával kezdhettem és zárhattam. A felvételkor megköszöntem a kegyet. Igazgató úrnak egyetlen szava volt a válasz: Megéri! Az érettségi után szellemileg és lelkileg meggazdagodott emberként mondhattam köszönetet. Kérdés az volt: „Hogyan tovább?” „Az esztergomi szemináriumba megyek” – mondtam. Válaszában a kezdéskor megfogalmazott szó visszhangzott: „Ugye, mondtam, hogy megéri!”
– Milyen kihívásokkal szembesült a pályafutása elején?
– A kihívások hozzátartoznak az ember életéhez, s mozgósítják az ember alkotó erőit, nem szükségképpen akadályok. Nemrégiben mondta valaki, megismervén életutamat, hogy a gátfutó képe jutott eszébe. Még fél lábbal a szemináriumban voltam, a régi fogalmak szerint a szeminárium hortus conclusus (zárt kert), de micsoda kert, s milyen virágok nyílnak benne!
Az ember megismerheti Isten emberszerető jóságát, s csak engedni kell, hogy megajándékozottá váljon, hogy aztán legyen mit szétosztani, s ezáltal másokat gazdagítani.
Még el sem indultam Urunk szőlőjébe, a papnövendékek vezetőjeként, már felszentelt papként az évnyitón néhány lelkesítő mondattal köszöntöttem őket. Egy kívülről jött főpap, egy professzor úr és két kispap társaságában a következő mondattal állított meg: „Ha tudtam volna, hogy így gondolkodik – hallván köszöntését –, megakadályoztam volna, hogy pappá szenteljék.” Mit tehettem ebben a helyzetben? Kifejeztem, hogy nincs válaszom, és megpróbálok továbbmenni a kijelölt úton.
Ekkor 1964-t írtunk. Ebben az évben írt alá megállapodást a Vatikán a magyar állammal. Ennek értelmében fiatal papoknak megnyílt a lehetőség posztgraduális képzésre Rómában. Itt került a személyem előtérbe, de közölték az egyházmegye vezetőjével: majd az megy ki Rómába, akit az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyez. Jött is az új lehetőség, Róma helyett Dorogbánya. Első szolgálati helyem.
Noha nem készültem Rómába, hatalmas mély érzés telepedett rám.
„Vörös Dorog” – visszhangzott fülemben a gyakorta hallott megjegyzés. Amit itt találtam, szíven ütött. Az első vasárnapon az öt szentmisén 57 embert számláltunk. Iskolai hitoktatásra egyetlen gyereket írattak be a megfélemlített szülők. Az egyetlen vigasztaló kép a parányi bányászházak szerény és takaros lakásai és a virággal teli előkertek voltak. A dorogiak szegények voltak, mi, papok is. Ez segített bennünket szent életű Májer Miklós plébános atyával együtt, hogy közel kerüljünk Jézushoz, aki értünk szegény emberré lett. Biztatás volt számunkra, hogy ezeknek a szegény embereknek is a közelébe juthatunk. A következő évben már 117 gyereket írattak be iskolai hitoktatásra, s a templom is lassan megtelt gyerekekkel és felnőttekkel.
Én szegénységi fogadalmat is tettem, elsősorban tekintettel az itteni gyerekekre, minden evilági álmot feledve, hogy egész életemben értük, a szegényekért élek és dolgozok.
Amikor Ferenc pápa megválasztása után meghívott a vatikáni Szent Márta-kápolnába közös misézésre pappá szentelésem 50. évfordulóján, ő a szegényekhez vezető utat kínálta fel nekem. Hatalmas öleléssel válaszolt szavaimra, hogy éppen ötven évvel ezelőtt érkeztem meg hozzájuk, s ma is ott vagyok, ez a helyem, s jól érzem magam a helyemen.
– Hasonló eredmények voltak a pesti ferences templomban is?
– Dorogbánya után – noha egész életemet oda terveztem – még két évre Zugligetbe kerültem kápláni beosztásba. A Hittudományi Akadémián felsőfokú képesítést kívántam szerezni, de a befektetett energia hiábavalónak bizonyult. A kihívás itt akadállyá lett. Az indoklás írásbeli módját hiába kértem, nagy nehezen az egyik szeretett professzorom szóban rögzítette: az államérdekkel ellenkezik, hogy felsőfokú képesítést szerezzek. 1968 szeptemberében a belvárosi ferences templomba kerültem. A miértre nem találtam emberi választ. Talán nem is volt. Megelégedtem az égi üzenettel:
Az én gondolataim nem a ti gondolataitok.
A templom igazgatója Horváth Richárd volt, a Papi Békemozgalom megalapítója. Bemutatkozó látogatásomkor felvetette, csatlakozzam a mozgalomhoz, hiúságra utaló ígéretet is fűzött hozzá. Ellenkezésemre a témát nem folytatta, és soha többé nem hozta elő az elkövetkező száz hónap alatt. Akkoriban a vallásgyakorlásban gyakorlatilag mindent tiltottak. A tenni akaró papok titokban öt-tíz fős kiscsoportokban foglalkoztak a fiatalokkal. Mindezt államellenes tevékenységnek minősítették.
A törvények hangzatosak voltak, szabad vallásgyakorlást hirdettek, igaz, a templomok belső terére szűkítve.
Imponált ezeknek a papoknak a kockázatvállalása, ugyanakkor nyugtalanított a többiek sorsa, hitbéli képzése. Én a másik utat választottam: templomi konferenciabeszéd-sorozatot kezdeményeztem egyetemista fiataloknak. Nem várt eredményt hozott, tömegeket mozgósított. Engem, a papot az igehirdetés „kényszere” a félelem fölé emelt (sajátos a börtön zárt világa, de az igazi bezártság a félelem béklyója). Tőlem már mindent elvettek, a kihallgatószobák nyomorúságos légkörét azért megismertették velem, utcai „kíséretet” is kaptam, nehogy „célt tévesszek”, de nyugtalanított: mi lesz tanítványaimmal, a megfigyelt fiatalokkal – a besúgók, a titkosrendőrök számára „vadászterület” volt a templom –, akik közül sokakat eltávolítottak az egyetemről, főiskoláról. Csodaszámba ment, hogy mindezek ellenére vállalták a kockázatot. Így nézett ki az üldözések közepette működő pasztoráció.
