A nyomtatott lapok világában nem sok utálatosabb dolog van a lapzártánál. Bár az ideje alkalmanként változhat, de biztos, hogy a maga könyörtelenségével eljön, és akkor senki számára nem marad se kibúvó, se kerülőút. Addig el kell készülni mindennel, majd el kell engedni az újság, s benne a kéziratok kezét. Hogy aztán másnap kezdődjön minden elölről.
Anna két hete, sürgetve hívott a betegágyához, és gondterhelten tudakolta: leadtam-e, amit kellett, ugyanis közeleg a lapzárta. Bár hosszú hónapok óta ágyban feküdt és az áttétek sem kímélhették, nem tévedett, a lapzárta időszakában jártunk.
Elsőre meglepett a kérdése, pedig nem volt benne semmi különös: aki hozzá hasonlóan fél évszázadot eltölt nyomtatott napilapok újságírójaként, egészen biztosan hozzászokik a nap végi záros határidőhöz. Az időpontokra egyébként is kínosan figyelt. Nem szerette a késést, a nemtörődömség jelének tartotta. Utóbbi pedig egyáltalán nem volt rá jellemző, különösen nem, ha munkáról volt szó. A legapróbb részleteket is ellenőrizte, egy-egy csekélynek tűnő mozzanat tisztázásáért is órákat volt hajlandó olvasni. Mert olvasni nagyon szeretett. Jogi diplomája megszerzése után néhány évvel, 1976-ban csak azért iratkozott be a bölcsészettudományi karra, mert hiányzott neki az olvasás. A késésnél és a tények téves közlésénél csak azt szerette kevésbé, ha valahol máshol jelent meg egy, a területéhez kapcsolódó hír. Valósággal szenvedélye volt a hírverseny.
Az utóbbi egy-másfél évtizedben sokat dolgoztunk együtt, így volt módunk beszélgetni a rendszerváltozás előtti bulvársajtóról, a kilencvenes évek első nagy gazdasági pereiről, vagy éppen arról: hogyan alakult meg a 2006-os rendőrterror időszakát vizsgáló Civil Jogász Bizottság. Mindezeket a tudósító sokszor már-már testközeli szemszögéből ismerte. Az utóbbi néhány esztendőben aztán ormótlan módon befurakodott beszélgetéseinkbe egy másik téma, és előbb túlsúlyba került, végül elnyomott minden mást.
Anna, édesanyám az utolsó hetek legnagyobb részét az otthonában, családja, unokái közelében töltötte. Tudtuk, hogy a neki, s ezzel a nekünk közösen rendelt idő egyszer a maga könyörtelenségével letelik. S azt is tudtuk, hogy ha így lesz, számunkra sem lesz se kibúvó, se kerülőút: el kell engednünk a kezét. S nem csak másnapig. Örökre.
Kulcsár Anna kedden megtért Teremtőjéhez, akiben egész életében hitt és bízott.
Édesanyám, Isten veled!
