Felidézte, hogy előtte sok Csoóri művet olvasott, és idézett is a köszöntőbeszédéből: „...bújkál bennem egy nyomasztó érzés, mint valamifajta lázkezdemény, tudják, az a fajta, amit műszer még nem tud kimutatni, csak érezzük, hogy közeleg a baj. Azt érzem, hogy elkéstünk. És még azt sem tudom megmondani, hogy honnan késtünk el. Ehhez ott kellene lennünk, ahol Csoóri Sándor és más nagyjaink kijelölték a helyünket. De az a nyomasztó, hogy nem tudjuk, ott vagyunk-e, vagy máshol. Csak szurkáljuk azt a ködöt, amiről Csoóri beszél, ami rátelepedik az agyunkra, 'ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket'. És mondhat bárki bármit, ebben a ködben nem segít bennünket sem az ész, sem a tudás. Ezt is Csoóritól tanultuk, hogy a vallás és a költészet visszaszorulásával nem az ésszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság”. Ha ma Nyugatra mész, akkor a nagyvárosokban azt érzed, amit az elszakított nemzetrészek éreznek a történelmi magyar városaikban: hogy nem vagyunk már otthon bennük. Erre nem tudok jobb választ, mint az anyanyelvi kultúra védelme és erősítése. Minket a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott. – És ha már Csoóri, muszáj még egy hiányérzetemet megosztanom, ezt is elmondtam az ünneplő közönségnek: „...kell nekünk Csoóri Sándor. Nekem nagyon hiányzik. Lassan nem marad olyan nagy öreg, akinek a lábához letelepedhetnénk,és meghallgathatnánk ködoszlató gondolatait” – idézte fel gondolatait Demeter Szilárd.