Az elengedés sokszor pont attól nehéz, hogy a lelket teljesen átitatja a ragaszkodás ahhoz a valamihez vagy valakihez, amit-akit el kell, vagy el akarunk engedni.
Ne foglalkozzon annyit vele!
Amikor az ezzel terhelt tudatunkra pluszteherként tesszük az „azonnal el kell engedni” parancsot, lehetséges, hogy csak az őrületbe kergetjük magunkat. Nem arról van szó, hogy ne legyünk elszántak, de emellett a megértésre is szükségünk van a magunk részéről.
A függőségek kivételek lehetnek, ott bizony van, hogy egyik pillanatról a másikra le kell mondanunk függőségünk tárgyáról, de lelkileg erre is hosszabb távon érik meg az ember.
Ha az elengedés tárgya testi-lelki egészségünkre nem veszélyes és olyan jellegű a dolog, hogy magunk döntjük el, mikor van vége, megvárhatjuk, mire valamennyire felkészültnek érezzük magunkat. Ha a veszteség rajtunk kívül álló okból történik vagy az egészségre káros hatása miatt sürgős a változtatás, ott pedig a fejünkben legyünk magunkhoz türelmesek. Amit meg kell gyászolni, azt meg kell gyászolni.