Már nem először írok Novak Djokovicsról, a világelső szerb teniszezőről, de most nem azért, amiért korábbi cikkeimben, amelyekben arról elmélkedtem, hogy miért nem támogatja a közönség őt szerte a nyugati világban, ahol csak Nadal és Federer lehet sztár, míg egy jöttment, barbár kelet-európai, balkáni sohasem.
De most nem erről van szó.
Azt, hogy tavaly, 2022 elején eléggé méltatlan körülmények között végül kiutasították Djokovicsot Ausztráliából, mivel nem volt érvényes Covid-oltása, s így nem vehetett részt a melbourne-i Grand Slam-tornán, még valahogyan megértettem, bár az eljárás módja szánalmas és megalázó volt. Megértettem, mert akkor még a Covid javában jelen volt a világban, a vakcinák pedig csodálatosan működő ellenszernek tűntek.
Azonban lássuk be: Djokovics ebben az évben már részt vehetett az ausztrál nyílt teniszbajnokságon, mert Ausztrália – a világ legtöbb országával egyetemben – úgy döntött, hogy a pandémia már jócskán alábbhagyott, illetve a Covid is megszelídült, a betegség lefolyása már nem igazán különbözik egy hagyományos influenzáétól. Ebből kifolyólag pedig már nem írták elő az indulás feltételeként az oltást, Djokovics tehát beutazhatott az országba annak ellenére, hogy továbbra sem volt hajlandó beoltatni magát az mRNS-típusú, bizonyos szempontból kísérleti oltóanyaggal.
Djokovics élt is a lehetőséggel: megnyerte az ausztrál nyílt teniszbajnokságot, s ezzel visszaszerezte a világelsőségét, amelyet többek között éppen azért veszített el, mert 2022-ben számos tornán nem vehetett részt az oltatlansága miatt. Djokovics 36 évesen így világcsúcstartó lett, ő az, aki a legtöbb ideig volt első a világranglistán, megelőzve ezzel Federert, Nadalt és a korábbi nagyokat is.
Igen ám, de mi történik ezek után?
Djokovics még 36 évesen is kiváló formában van, jó esélye nyílt arra, hogy még egy ideig őrizze elsőségét a trónkövetelők előtt, mint a nagyon tehetséges, 19 éves spanyol Alcaraz, a görög Cicipasz, a norvég Ruud, a névrokonom, Taylor Fritz (hajrá!) vagy még inkább az orosz Medvegyev.
