Csak a magyar sportba ömlik állami pénz

A magyar módszer leginkább Oroszországéhoz, Kazahsztánéhoz vagy Azerbajdzsánéhoz hasonlít.

Szakértők szerint a legtöbb esetben az országok a bruttó hazai termékük arányában járulnak hozzá sportlétesítmények építéséhez, illetve utánpótlásbázisok kialakításához, bővítéséhez. Ez nálunk is hasonlóképpen működik gombamód szaporodó stadionok és csarnokok formájában, illetőleg az akadémiák fokozott támogatásával. Ezenfelül azonban számos szokatlan piaci szerepet tölt be az állam a sportban. Példa nélküli, hogy hazánkban egy magántársaság helyett a közmédia a reális ár két-háromszorosát fizeti ki a közvetítési jogokért.

Ma már olyan nagy állami vállalatok is feltűnnek szponzorként, mint a Főgáz, a Szerencsejáték Zrt. vagy a Fővárosi Csatornázási Művek. A magyar rendszert azonban Szabados Gábor sportközgazdász szerint a 2011-ben bevezetett társaságiadó-kedvezmény (tao) teszi igazán hungarikummá, ehhez hasonló kedvezményezés ugyanis sehol máshol nincs. Nem véletlen, hogy ebben az ügyben is hosszas procedúra volt a brüsszeli engedélyeztetés. Mint ismeretes, a tao felhasználásának célja az öt látványsport; a labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda és a jégkorong utánpótlásbázisának szélesítése. Ha egy idehaza működő vállalkozásnak nyeresége van, abból 500 millió forintig 10 százalékot, afölött 19-et kell adóznia, ennek az összegnek a 70 százalékát azonban az öt kiválasztott sportág támogatására fordíthatja. Ha a klubok a taglétszám növelésére kívánják felhasználni a forrást, 10 százalék önrészt kell biztosítaniuk, ugyanez az arány létesítménybővítésnél 30, edzői bérfejlesztésnél 50 százalék.

A sportközgazdász szerint kétségtelenül fontos a csapat- és egyéni sportok finanszírozása, de rendszerint a labdarúgást övező környezet mond el a legtöbbet egy adott ország sportbeli versenyképességéről. Márpedig hiába épülnek sorra országszerte a stadionok, gyakran előfordul, hogy átlagosan 2500-an sem foglalnak helyet a lelátón. Nemzetközi összehasonlításként Szabados Gábor elmondta, hogy azokban az országokban a legmagasabb a sportlétesítmények látogatottsága, ahol ezek magántulajdonban vannak. Az angol Premier League-ben például kivétel nélkül ez a helyzet, a labdarúgó-bajnokság átlagos nézőszáma meg is haladja a 36 ezer főt. Az olasz Serie A-ban viszont a stadionok többsége az adott város tulajdona, itt alig éri el az átlag a 22 ezret.

Németországra vegyes modell jellemző, az eredeti tervek szerint az Allianz Arenán például 50-50 százalékban osztozott volna a Bayern München és az 1860 München, utóbbi azonban nem bírta a terheket, így társtulajdonosból bérlővé vált. Ez a stadion 340 millió euróból épült fel 2005-re, a maximális befogadóképessége pedig 75 ezer fő, a német átlag egyébként a 43 ezret is eléri. Spanyolországban ugyanez a mutató 26 ezer. Szabados szerint náluk az számít egyedi megoldásnak, hogy egyes klubok nem kötelesek gazdasági társaság formájában működni, ez például a Barcelona és a Real Madrid számára is komoly segítség. Ez teret ad a könyveléstechnikai trükköknek, így könnyebben ki lehet gazdálkodni egy sztárjátékos magas átigazolási díját, illetve fizetését.

A 2500-as magyar nézőszám ugyan alacsony, de nem lóg ki lefelé kirívóan. A szomszédos országok közül ezen a szinten mozog Horvátország és Szerbia is, Szlovákia (1978) és Szlovénia (1081) viszont alulmúlja ezt. Az osztrák Bundesliga több lépés előnyben van (6576), a visegrádi országok közül a lengyel Ekstraklasa hatványozottan jól teljesít (8250), de a cseh Synot-liga szervezői sem panaszkodhatnak (4728). A szakértő szerint nálunk egyszerű a képlet: ahhoz, hogy a magyar NB I klubjai gazdaságosan működjenek, a jelenlegi 10-ről 40 százalékosra kell növelni a jegybevételek arányát. Ez kétféle módon érhető el: 10 ezer fős átlagos nézőszámmal vagy 6 ezer forintos belépőjeggyel. A csökkenő tendencia nagyjából folyamatos, 2002-ben például még 4000 felett volt az átlag, de 1999-ben az 5000-et is meghaladta.

Húsz évvel ezelőtt pedig a 8000-es nézőszám volt a megszokott. A sportközgazdász szerint általános érvényű, hogy a televízióban a helyi bajnokságra többen kíváncsiak, mint a külföldire, legyen az angol, német, olasz vagy éppen spanyol, az viszont szomorú tény, hogy nálunk a Bajnokok Ligáját többen nézik, mint az NB I-et. Azokban az országokban, ahol kevesebb a nemzetközi siker, jellemzően magasabb a külföldi fogyasztás, de a legtöbb esetben még mindig a hazai felé billen a mérleg nyelve. Televíziós műsorként összességében azért még így is értéket képvisel a magyar futball, a meccsre járás viszont szabadidős program, a néző a komfortzónáján belül maradva közösségi élményre vágyik. Szabados Gábor úgy véli, ehhez kell a jó stadion kényelmes székekkel, internet-hozzáféréssel, magas színvonalú ellátással.