Bizalmi kapcsolat

Lényegében három szereplője van ma egy házépítésnek: az építtető, az építész tervező és a kivitelező. Induljunk ki e szerepekből, mert egyre túlbonyolított korunkban ritkaságszámba megy az, hogy valaki saját maga építkezik rokonaival, barátaival kalákában. Sőt az sem mondható gyakorinak, hogy valaki maga tervezze a házát – a sok jogosultságra, előírásra, képzésre gondolván ez tulajdonképpen csak akkor fordul elő, amikor az építész megtervezi a saját otthonát.

Egyszóval a többszereplőssé – s ezzel együtt üzletivé – váló építkezés során az építész az első személy, akivel a házépítésben gondolkozó megrendelő találkozik. De itt korántsem csak üzletről van szó, vagyis egyáltalán nem mindegy, milyen ez a találkozás. Az építtető lényegében teljes betekintést enged az életébe: kivel él, hogyan él, hány gyereke van, szeretne-e még utódokat, milyen az életvitele, mi a hobbija, szereti-e a kerti munkát, sokat van-e otthon, mikor kel, mikor fekszik, jó alvó-e, mikor étkezik, mit eszik. Az építésznek pedig éppen ezért nemcsak kiváló mérnöknek, hanem jó pedagógusnak is kell lennie: el kell tudnia vezetni a megrendelőt az álmai és őrült elképzelései, valamint a pénztárcája körüli labirintusban. És egyúttal művész is – nem véletlenül tekintenek rá úgy szakmai körökben, mint a futballcsapat hóbortos kapusára.

Nem vezet sehová, ha építész és megrendelő teljesen mást gondol a világról. Ha az egyiknek organikus képe van az otthonról, a másik viszont a „letisztultság” hódolója. Ahogy Mir­cea Eliade írja Le Corbusier „lakógépére” utalva, az otthont, a házat ma már úgy is fel lehet fogni, mint az ipari társadalom számtalan, sorozatban előállított gépeinek egyikét. „Az eszményi modern háznak mindenekelőtt »célszerűnek« kell lennie, vagyis biztosítania kell a munkához szükséges nyugalmat. A »lakógépet« éppoly gyakran lehet cserélni, mint a kerékpárt, a fridzsidert vagy az autót. Szülővárosunkat, szülőhazánkat is felcserélhetjük valamely más lakóhellyel, s eközben nem kell feltétlenül más kellemetlenségekkel számolnunk, mint az éghajlatváltozás.” Ennek eredményeként pedig ma már mindennapos, hogy a hagyományos utcaképbe belerondít egy lapos tetős kockaház vagy valami extrém kinézetű, beton-fém-üveg elegye alkotta monstrum.

Ha a bizalom megvan a felek között, lehet számítani az építészre a kivitelezővel szemben, aki sok mindent inkább „okosba” oldana meg. Mondhatja a szakmunkás, érvelhet a generálkivitelező, hogy „a papír mindent elbír”, ám ne vitassuk el, hogy egy igazi építész szívét-lelkét beleteszi a tervezésbe, és szeretné, ha az általa – az építtető elképzelései alapján – rajzolt ház úgy és abban a formában valósulhatna meg, amit kigondolt. Persze azt se hallgassuk el, hogy olykor teljes tévút, amit gondol – vagy éppen nem gondol. Nem gondol, mert nincs semmi elképzelése a világról, nincs álláspontja, nincs stílusa, csak szervilisen megy a tapasztalatlan vagy éppen öntelt megrendelő feje után. Lerajzol mindent, amit mondanak neki, akkor is, ha milliókkal többe kerül az a rossz megoldás, s akkor is, ha esztétikailag teljes torzszülött lenne a végeredmény. Az építész tervező felelőssége tehát óriási, de a miénk is az: legyünk résen, valóban ő-e a mi emberünk.