Otthon lenni

Hogy lesz úgy a lakásból, a házból otthon, ha minden díszítést egyszerűsítünk, mindenben csak a praktikumot látjuk? Így válik egy meleg kályha, egy könyvekkel teli polc fölöslegessé a modern lakásban.

Azért jó a minimáldizájn, mert annyi hatás éri az embert nap mint nap, hogy a lakásában már nem szeretne ingereket – ezt a mai lakberendezőkre sajnos oly jellemző „ars poeticát” egyik fiatal képviselőjük fogalmazta meg. Helyben vagyunk. Letisztult formák, funkcionális tárgyak, egysíkú, legfeljebb harsány színekkel feldobott belterek a mai lakástól elvárt jellemzők. Szinte bármerre, bárkihez fordulunk, ezt is kínálják nekünk. Monotonságot, kockaformákat, antracitszürkét és persze kütyüket és okosmegoldásokat. Ha pedig valami mást szeretne az ember, jóformán bolondnak nézik, akit mutogatni kellene.

Ma állítólag az egyéniségek korát éljük, a modern kapitalista szemlélet mégis hajaz a kommunizmuséra: tömegterméket tömegeknek. Akik „letisztult” bútorokkal, ultramodern berendezési tárgyakkal irodát csinálnak a lakásukból, valóban ingerszegény, de úgy is mondhatnánk, sivár környezetet hoznak létre maguknak. S a mai, a monitorok és a kütyük virtuális világába menekülő tömegember aztán – noha állítólag nem szeretne ingereket odahaza – mégis folyamatosan ingerekkel bombázza magát.

„Tulajdonképpen tehát már nincs is »világ«, csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges »hely« formátlan tömege, amelyek között az ember az ipari társadalomban zajló élet kötelezettségei­től hajtva ide-oda mozog.” Mircea Eliade mutatja be ezzel a szent eltűnését, az instrumentalizálódást, az iparosodást. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy vannak helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől, s ilyen lenne mindenekelőtt az otthonunk. „Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, »egyedülálló« jelentőségüket: magánvilágának »szent helyei«. Mintha ilyen helyeken még a nem vallásos ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, amely elüt a mindennapi létezésének valóságától.”

Roger Scruton fogalmazza meg, hogy a szépséggel otthont teremtünk. De felvetődik a kérdés: hogy lesz úgy a lakásból, a házból otthon, ha minden díszítést egyszerűsítünk, mindenben csak a praktikumot látjuk? Mert végül így válik egy melegséget sugárzó kályha, egy könyvekkel teli polc, egy nagymamától örökölt míves tálalószekrény fölöslegessé a modern lakásban.

„Sok minden bizonyítja, hogy az otthon nem egyszerűen az a hely, »ahonnan indultunk«, hanem az, amelyhez szent emlékek kötnek bennünket, ahová folytonosan visszavágyunk. […] Az a hely, ahol azok élnek, akiket szeretünk és akikre szükségünk van; az a hely, amelyet megosztunk másokkal, az a hely, amelyet megvédünk, az a hely, amelyért készek vagyunk harcolni és meghalni.”

Azzal is a konzervatív angol filozófus jellemzi a modern világot, hogy „állhatatosan dolgozik azon, hogy eltékozolja a felhalmozott tudást”. Amögött ugyanis valódi tudás rejlik, hogy az ember úgy teremtse meg magának otthonát, hogy abban meghittség uralkodjék. Amelyet nemcsak a benne lakók szeretete teremt meg, hanem a falak, az ajtók, az ablakok, a bútorzat, a színek, a díszítések és mindenekelőtt az emlékek. Mert legyünk őszinték, a minimáldizájnról sok minden eszünkbe juthat, a meghitt jelző azonban a legkevésbé.