Nem véletlenül lett hungarikum a hajdúsági torma, akár hajdúbiharikumnak is nevezhetnénk. Két adat is alátámasztja ezt: az Európai Unió harmincezer tonnás tormatermésének közel a felét Magyarország, ezen belül is tucatnyi Hajdú-bihari település – többek között Álmosd, Bagamér, Létavértes, Kokad, Újléta,Vámospércs – termelői adják. A termés nyolcvan-kilencven százalékát azonban feldolgozatlanul külföldön, Németországban, az Egyesült Királyságban vagy éppen Lengyelországban értékesítik.
Az utóbbi években meglehetősen hullámzóan alakultak a gyökérnövény eladási lehetőségei.
A járvány előtti időszakakban, 2018-2019-ben akár ötszáz forintot is lehetett kapni a torma kilójáért, ezért egyre többen álltak rá a sajátos csípős növény termesztésére, s már 2020-ra túltermelés alakult ki.
Részben emiatt a „furfangos“ felvásárlók háromszázra vihették le az árát a ma mintegy 340-360 forint körüli önköltségű terméknek. Eszköztáruk rendkívül változatos volt: hol várakoztatták a terméket, s így szorították le a hamar romló torma árát, hol az átvételi summát csöpögtették, hogy a termelő már annak is örült, ha megkapta a nyomott összeget. Igaz előfordult az is, hogy a már a feldolgozóba tartó torma cserélt gazdát jobb áron, mert mások ráígértek. Ezen az áldatlan helyzeten kívánt változtatni az Agrárminisztérium, amikor idén augusztus 21-i határidővel az adásvételnél kötelezővé tette az előzetes szerződéskötést, benne többek között az ár vagy az annak kiszámítására szolgáló árképlet feltüntetését. Az ajánlott irányár négyszáz forint volt kilogrammonként.
Ilyen körülmények között indult az idei őszön a torma betakarítása és értékesítése. Erre mindjárt rányomta a bélyegét, hogy az idén – főleg az aszály miatt – elég gyengére sikeredett a termés. Akadt gazda, akinek mindössze feleannyi tormája lett kiváló minőségű, mint tavaly – említette a szomorú példát Ozsváth István, kokadi polgármester, aki fiával együtt maga is foglalkozik a fúszernvény termesztésével
Ráadásul, éppen a rossz körülmények miatt, idén el is tolódott a tormatermés betakarítása, a munkákat csak több héttel a szokásos időpont után lehetett megkezdeni. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy még mindig nem látni a tennivalók végét, pedig
a fagyok bmegérkezése után nem egy leányálom a tormát a földből kiszedni, letisztítani, koronázni, csonkolni. Ráfagy az ember keze.
S itt már rögtön megemlíthetjük: bizony, elég nehezen lehet munkaerőt kapni az élőmunka igényes tormatermesztéshez.
Egy pozitívuma azért volt a láthatólag vontatott ezévi betakarításnak. Néhány felvásárló biztos akart lenni abban, hogy jó minőségű tormához jut, ezért a felvásárlás elején még 500 forintot is megadott kilójáért. A többség persze ragaszkodott a négyszáz forintos árhoz.
Mindezek után adódik a kérdés: Nem lenne-e célszerű a termesztőknek helyben feldolgozni a termés legalább egy részét? Hiszen az áruházak aranyáron mérik az ecetes és majonézes tormát, miközben az amúgy nem túl bonyolult feldolgozási tachnológiárt elég fellapoznunk nagyanyáinak szakácskönyvét. Ozsváth István nem árult el titkot azzal, amikor megjegyezte: Tervek már születtek, csak a megvalósítás marad el mindig. Pedig a helyben végzett feldolgozás lehetne a megoldás – a bagaméri gazdák komolyan fontolgatják –, amelyhez hatékony támogatást is lehetne szerezni.
