Klímasemlegesség ellentmondásokkal és versenyképességi hátrányokkal

Példaértékű lehetne az európai unió klímamentességi törekvése, azonban a kivitelezése már jócskán ellentmondásos. A modell sikerét egyre több, egymást erősítő kihívás árnyékolja be, többek között az, hogy a zöldátmenethez szükséges nyersanyagot a hadiipar szolgálatába állítják.

Kína egyszerre épít szénerőműveket és atomerőműveket is Fotó: Gulyás Péter

Az Európai Unió a világ első klímasemleges gazdasági tömbjévé kíván válni 2050-ig. Az európai zöldmegállapodás kijelölte az ehhez vezető irányt, amelynek megvalósításához az uniós intézmények példátlan szabályozási és pénzügyi erőforrásokat rendeltek. Bárány Péter, a Magyar Külügyi Intézet kutatója. Az előzményeket illetően kifejtette, olyan eszközök születtek, mint az emissziókereskedelmi rendszer (ETS), a karbonvám (CBAM), vagy a megújulóenergia-források támogatási rendszere. Ezek a lépések nemcsak Európában, hanem más régiókban is mintaként szolgálhatnak, és egy új, fenntartható gazdasági modell alapjait teremthetik meg – viszont ez csak akkor lehet sikeres, ha a környezeti célok megvalósítása a versenyképesség erősödésével jár együtt – mutatott rá, majd ismertette az ellentmondásokat és a kihívásokat is. Mindkettőből akad néhány.

A klímasemlegességhez az is kellene, hogy az intézkedéseket exportálni tudjuk, ehhez képest India az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó Kína után
(Fotó: AFP/NurPhoto/Sudipta Das)

Miközben az EU papíron tartja magát a 2050-es klímasemlegességi célhoz, a háborús környezet és a növekvő védelmi kiadások érezhetően átrendezik a prioritásokat.

 Az Európai Bizottság hivatalos álláspontja szerint a biztonság és a fenntarthatóság nem zárja ki egymást, ugyanakkor a költségvetési realitások mást mutatnak: több tagállam – köztük Lengyelország, Franciaország és Németország – halasztott el vagy vágott vissza zöldberuházásokat, hogy forrást teremtsen a védelempolitikának.

Ráadásul nem csak a pénz számít. 

Az Ukrajnában zajló háború hatására felfutó európai hadiipari fejlesztések nyersanyagigénye közvetlen versenybe került a zöldágazatokkal:

 a lítium, a nikkel és a ritkaföldfémek, amelyekre az elektromobilitás épülne, egyre nagyobb arányban kötnek ki a védelmi ipar beszállítói láncaiban. Ez lassítja a zöldátállást – hívta fel a figyelmet a kutató.

Ugyanakkor a háborús sokk egyes területeken ébresztőként is hatott, felértékelve az energiaszuverenitás fontosságát és növelve a megújulók iránti keresletet.

A brüsszeli klímapolitika több ponton saját céljaival kerül ellentmondásba. A gyakran túlzó, adminisztratív terheket halmozó szabályozás nemcsak a nagyvállalatokat, hanem különösen a kis- és középvállalkozásokat sodorja versenyhátrányba. Ez egyre nagyobb társadalmi elégedetlenséget szül – elég a mezőgazdasági szektor tiltakozásaira gondolni – utalt vissza a kutató, és ezen a ponton érdemes felidézni: lehetnek még gazdatüntetések.

Az energiapolitikában is feszült a helyzet. Az EU igyekszik mérsékelni fosszilisenergia-kitettségét, azonban az orosz energiahordozókról való leválás folyamatában új beszállítóktól válik függővé. A megújulók arányának gyors növelése sok helyen nem párosul a szükséges tárolási és hálózatfejlesztési beruházásokkal, így nő a rendszerbiztonság kockázata is. Eközben az atomenergia, amely stabil alapot adhatna a klímasemlegességhez, továbbra is politikai viták kereszttüzében áll – holott a hosszú távú kibocsátáscsökkentés és az ellátásbiztonság egyensúlyához nélkülözhetetlen. Erről Hárfás Zsolt mérnök, atomenergetikai szakértő többször beszélt lapunknak, szakmai érvekkel alátámasztva, egyúttal rámutatva arra, hogy az energiaellátás kérdését nem politikai alapon kellene meghatározni.

Bárány Péter felhívta a figyelmet, amíg az EU világelső a zöldszabályozásban, szén-dioxid-kvóták piacán és a fenntarthatósági jelentésekben, a kibocsátások túlnyomó része máshol keletkezik – ez ismét megkérdőjelezi a törekvések hatékonyságát. Kína ugyanis a világ szén-dioxid-kibocsátásának több mint harminc százalékáért felel, az Egyesült Államok 14-ért, míg az EU részesedése hét százalék alá csökkent. Eközben Kína rekordszinten épít szénerőműveket, az USA-ban a zöldtámogatások heves belpolitikai viták tárgyát képezik, Indiában pedig továbbra is fosszilis alapon zajlik a gazdasági növekedés.

A kérdés a kutató szerint így nem csupán az, hogy az EU képes-e teljesíteni saját klímacéljait, hanem az is, hogy meddig éri meg egyedül zöldnek maradni egy fosszilis üzemmódra berendezkedett világban. Ha Európa egyedül fut a zöldéllovas szerepében, miközben partnerei más pályán játszanak, könnyen kifulladhat gazdasági és politikai korlátaiban. A modell akkor lehet valóban sikeres, ha exportálható, és ahhoz szövetségesek csatlakoznak politikai, gazdasági és szabályozási szinten egyaránt. Enélkül a zöld verseny könnyen magányos futammá válhat– olyanná, amelyből végül sem a klíma, sem Európa nem kerül ki győztesen.