Az okosmegoldások egyfajta kényelmi jelleggel bírnak, azt az illúziót keltve, hogy a lakás tulajdonosának semmi más dolga nincs, mint lehuppanni a fotelbe és bambulni az okostévét. Merthogy helyette mindent megoldanak az okoseszközök, ha kell, árnyékolnak, ha kell, melegítenek, és persze kitakarítanak, megfőznek, kivasalnak, talán csak levegőt nem vesznek helyettünk. Csodálattal vegyes hitetlenkedéssel figyeljük mindezt, csakhogy a hátulütőket senki nem veri nagydobra. Például azt, hogy mint minden, ez sem ingyen, a két szép szemünkért van. Ha valaki építkezik, ott egyből látja, mennyi az annyi. E sorok írójának esze ágában sem volt „felokosított” házat építtetni, de azután különösen nem, hogy kiokosították, miről is van szó. A villanyszerelő ugyanis az első egyeztetéseknél szépen sorjában elmondta, mivel jár mindez. Lényegében azzal, hogy keresztül-kasul be kell huzalozni szinte az egész házat – ez ugye munkadíjban sem kevés, és anyagköltsége is van rendesen. Aztán tulajdonképpen célszerű egy külön helyiséget kialakítani egyfajta szoftverszobának, hiszen valahol össze is kell hangolni az egészet. Ez már jóval komolyabb tétel, mert nemcsak az oda kerülő vezérlőegységről van szó, hanem arról, hogy plusz négyzetméterekkel növeljük meg a ház alapterületét. És ez még csak a feltételek kialakítása, innentől számítódnak maguk az eszközök, a dolgok internetéhez kapcsolt mindenféle kütyü, a tévétől és a telefontól kezdve a redőnyön át a kávéfőzőig.