Egyszerre vizsgáznak az államok

Elementáris erejű, elégedetlen tömeg zúdulhat a politikára az egészségügyi kockázat megszűnése után – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek adott interjúban Hörcher Ferenc politikai filozófus, eszmetörténész. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatóprofesszora szerint a kormányok számára kihívás lesz, hogyan tudják majd a rendkívüli helyzetet visszavezetni a normális kerékvágásba, a koronavírus-járvány mellékhatásaként jelentkező gazdasági vészhelyzet azonban világszerte politikai rendszereket buktathat meg.

„A konzervatív vezető ilyenkor nem kapkod” Forrás: NKE

– Egyre gyakrabban hangzik el az érv, miszerint a most élő generációkat precedens nélküli kihívások elé állító koronavírus-járványnak nem csupán gazdasági, de társadalmi szempontból is lehetnek hosszú távú hatásai. Közben azt is megtapasztaljuk, hogy az országok vezetői sorra hozzák a rendkívüli intézkedéseket, ami annak indikátora, hogy a politika szokásos eszközeivel nem lehet kézben tartani a jelenlegi helyzetet. Van a politikai filozófiának válasza a szükségállapotra?

– Az emberiség évezredes történelmi tapasztalata, hogy a komolyabb járványok politikai bizonytalansággal járnak, és akár a politikai térkép teljes átrajzolódását is eredményezhetik – csak éppen elszoktunk ezektől a helyzetektől. Ilyenkor különösen felértékelődik annak jelentősége, hogy sikerül-e megőrizni az adott politikai közösségen belül a köznyugalmat, illetve a hatalomba vetett bizalmat. A szükségállapot kérdéseiről egyébként konkrét válaszokkal szolgál a politikai filozófia. A történelmi és a jelen tapasztalat fényé­ben is elmondható, hogy változatlanul az állami szuverenitás korszakát éljük. Ezt igazolja a szükségállapot Európa-szerte tapasztalt állami elrendelése, az erre vonatkozó klasszikus munkának pedig Carl Schmitt emlékezetes meghatározása számít, miszerint „szuverén az, aki kivételes állapotról dönt”. A lényeg, hogy nem a szupranacionális szervezetek, hanem a nemzetállamok hozták meg sorra a szükséges intézkedéseket, ez pedig azt igazolja, hogy ezek tekinthetők szuverénnek, a politikai közösségek demokratikusan felhatalmazott végső döntéshozóinak.

– Carl Schmittet idézte, aki az elmúlt napokban gyakran szerepelt a magyar sajtóban. Mégpedig annak apropóján, hogy Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke a szakirodalomban a liberalizmus kíméletlen kritikusaként ismert, ugyanakkor a hitleri jogrend kialakításához is nagyban hozzájáruló tudóssal állította párhuzamba Orbán Viktor magyar miniszterelnököt.

– Ezzel kapcsolatban érdemes abból kiindulni, hogy a szuverenitás elméletének két nagy hatású teoretikusa van: a XVI. században Jean Bodin, a XX. században pedig Carl Schmitt alkotott maradandót. Utóbbi valóban besározta magát a náci ideológia kiszolgálásával, de a politikáról és az alkotmányosságról vallott nézetei ma sem kerülhetők meg. Egyébként mindketten a kivételes állapotra vonatkoztatva alkották meg az állami szuverenitás doktrínáját, ennek pedig természetesen semmi köze nincs a náci felhatalmazási törvényhez. Minden jogállamnak szüksége van olyan eszközökre, amelyek révén veszélyhelyzet esetén hatékonyan eljárhat. Ezek alapján Donald Tusk politikai megbélyegzést jelentő nyilatkozata inkább az állami szuverenitás kérdésével szembenézni nem képes liberális álláspont megnyilvánulása.

– Ettől eltekintve is sok nemzetközi kritika érte a magyar koronavírus-törvényt, a vádak között pedig gyakran elhangzik, hogy a magyar szabályozás nem felel meg a jogállamiság kritériumainak.

– A magyar alaptörvényben részletesen szabályozott, mondjuk úgy: korlátokat felállító szövegkörnyezet biztosítja a veszélyhelyzet mibenlétét. Egyrészt az alapvető jogok gyakorlásának kritériumát is meghatározza az 54. cikkely, vagyis részletesen szerepel benne, hogy mely alapvető jogokat lehet korlátozni és milyen mértékben. Az is egyértelmű benne, hogy az alaptörvény összes rendelkezése a veszélyhelyzet alatt is érvényes. Az Alkotmánybíróság például működik tovább, kvázi felügyeleti jogot biztosítva az alkotmányosság garanciájára, a veszélyhelyzet megszűnésével pedig automatikusan visszaáll a korábbi hatalomgyakorlási mód.

„A konzervatív vezető ilyenkor nem kapkod”
Fotó: NKE

– Nemrég jelent meg A konzervativizmus politikai filozófiája – körültekintés, mérséklet és hagyomány című angol nyelvű könyve a londoni Bloomsbury kiadó gondozásában. Ebben az arisztotelészi gyakorlati bölcsesség erényét állítja a konzervatív politikai gondolkodás középpontjába.

– A célom alapvetően az volt, hogy a liberális politikai filozófiában meghatározó igazságosság kritériuma helyett egy másik erényre vezessem vissza a politikai gondolkodást. Az igazságossági elméletek azt vélelmezik, hogy az emberek racionálisan és belátóan cselekszenek, a politikai gyakorlat azonban sokszor ennek az ellenkezőjét mutatja: az emberek sokszor – például érdekeik vagy szenvedélyeik rabjaként – egy torzító szemüvegen át látják a valóságot. Ezért az arisztotelészi erények közül egy másik, a gyakorlati bölcsesség került a kutatásaim fókuszába, az igaz­ságosság ugyanis csak akkor tud érvényesülni, ha olyan vezető próbálkozik ennek megvalósításával, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy a gyakorlatban tudja a racionális belátás, a józan ész következményeit megvalósítani.

– Mit jelent ma konzervatívnak lenni?

– A konzervatív beállítódás mindannyiunkban jelen van. Természetes, hogy a megszokottat előnyben részesítjük az ismeretlennel és az újjal szemben. Ez nem azt jelenti a politikában, hogy a konzervatív alapvetően vaskalapos és múltba révedő. Inkább annak elismerése, hogy minden döntésnek beláthatatlanok a következményei, ezért szükséges az óvatosság és a körültekintés. Ha például a mostani rendkívüli helyzetből indulunk ki, azt láthatjuk, hogy párhuzamosan vizsgáznak a politikai vezetők a világban. Minden állam-, illetve kormányfő ugyanazzal a problémával néz szembe, mégpedig azzal, hogy miként tudnak kezelni egy előre nem látható egészségügyi veszélyhelyzetet vagy legalábbis enyhíteni az elkerülhetetlen károkat. A konzervatív vezető ilyenkor nem kapkod.

– A magyar kormányfő hogyan vizsgázik a gyakorlati bölcsesség kritériumából?

– Orbán Viktor harminc éve van a politika sűrűjében, ily módon a tapasztalati horizontja nyilván szélesebb, mint a legtöbb tagállami vagy uniós vezetőnek. A konzervativizmus rendkívül fontos szerepet tulajdonít a személyes megtapasztalásnak és a hagyományoknak. A magyar kormányfő esetében kiemelendő, hogy – tudván azt, hogy bármely döntéssel milyen sokat kockáztat – megpróbál körültekintően eljárni, más országok tapasztalatával, szakértők véleményével kiegészíteni saját bölcsességét. Másfelől fontos erénye a döntés képessége, az a bátorság, amelyre a nehéz esetek megoldásakor mindig is szükség lesz.

– A könyvében visszatérő gondolat, hogy a nyugalom és a stabilitás megteremtése a politikai hatalom egyik legfőbb feladata. Lehetséges ez a mostani vészterhes időkben?

– A kérdés egészségügyi és gazdasági szempontokra osztható. Az állam annak érdekében állította le a gazdaságot, hogy az egészségünket védje. Ezzel nyilván a többség egyetért, és a politika is tudja, hogy az orvosok figyelmeztetésére oda kell figyelni. A gazdasági ellehetetlenülés ugyanakkor új helyzetet teremthet akkor, amikor az egészségügyi kockázat már nem lesz jelen. A kormányok számára kihívás lesz, hogyan tudják a rendkívüli helyzetet visszavezetni a normális kerékvágásba úgy, hogy a kormányon lévő erők megőrizzék hatalmukat. Elementáris erejű, elégedetlen tömeg zúdulhat a politikára, elég csak arra gondolni, hogy az Egyesült Államokban húszszázalékos munkanélküliséggel számolnak. Ez több tízmillió ember. Európában is hét-nyolc százalékos GDP-visszaesés várható. Számos politikai rendszer bukhat meg abban a gazdasági vészhelyzetben, amelynek kialakulása már folyamatban van – ennek belátásához elég a 2008-as válság idején Olaszországban vagy Görögországban lejátszódott események eredményére gondolni. A politika számára a nehézségek még csak most következnek, s ennek kezelésében is versenyeznek a politikai elitek.