Túszul ejtették a Nílust

Ismét kudarcot vallott Egyiptom, Etiópia és Szudán kísérlete arra, hogy békésen rendezzék a Nílus vízhozamának szabályozá­sát. ­Hiába vállalt közvetítő szerepet az Egyesült Államok, a felek sokadik nekifutásra sem tudtak dűlőre jutni arról, hogyan osztozzanak meg a világ egyik leghosszabb folyóján.

nile river map

Etiópia 2011-ben fogott neki a nagy etióp reneszánsz gát építésébe a Níluson. A 4,8 milliárd dolláros beruházás keretében Afrika legnagyobb vízerőművét húznák fel, amelytől az ország gyér elektromos ellátottságának megoldását remélik. A terveket a kezdetektől ellenzi viszont Egyiptom, amely attól tart, a duzzasztógát felépítése elapasztaná a szomszédból érkező vízhozamot. Az ügyről hosszú évek óta vitatkoznak, legutóbb június elején kezdődött újabb megbeszélés az Egyesült Államok, valamint az Európai Unió és Dél-Afrika közvetítésével, ám a megbeszélések ezúttal is eredménytelenül zárultak. Csakhogy lassan kifutnak az időből. A gát már hetven százalékban elkészült, Addisz-Abeba pedig közölte: alkuval vagy alku nélkül, de júliusban megkezdhetik a 74 milliárd köbméter kapacitású víztározó feltöltését.

Kairó biztosítékot szeretne, hogy jut számára elég víz a Nílusból, ezért azt akarja, 12-20 év alatt töltsék fel a víztározókat. Aszály vagy több évig elhúzódó száraz időszak esetére is minimális vízhozamot határoznának meg. Addisz-Abeba viszont egyelőre nem hajlik ennek elfogadására, mondván: a vízerőmű hatékony üzemeltetéséhez sokkal gyorsabb feltöltésre van szükség, és másnak nincs beleszólása, hogy mihez kezd a Nílus saját területén átfolyó részével.

– Élet vagy halál kérdése – így foglalta össze viszont nemrégiben egy interjúban Számeh Sukri egyiptomi külügyminiszter, mit jelent országa számára a Nílus. Nem túlzott: Egyiptom mintegy 95 százaléka sivatag, vízforrásainak több mint kilencven százalékát a délről északra kígyózó folyó adja. Ha ez a forrás egyszer apadni kezd, az egész állam létezését fenyegeti. Becslések szerint a gát megépülése után a folyó partvidékére össz­pontosuló mezőgazdaság ötödét veszélyezteti, miközben ­Kairó már így is gabonabehozatalra szorul, hogy táplálja több mint százmilliós népességét. Az ágazatban dolgozó több mint egymillió ember veszítheti el munkáját és válhat földönfutóvá. A hiányt ugyan részben lehetne pótolni a tengeri sótalanítókkal, azonban ez rendkívül költséges megoldás, és tovább drágítaná a víz amúgy is meredeken emelkedő árát.

A fegyveres konfliktus egyik félnek sem érdeke, de az ügy súlyossága miatt nem lehet teljesen kizárni. – Egyiptom és a világ többi része is pontosan tudja, hogyan háborúzunk, ha arra kerül sor – figyelmeztetett Burhani Jula etióp helyettes vezérkari főnök. Ahhoz képest, hogy tavaly Nobel-békedíjjal tüntették ki, Abij Ahmed miniszterelnök is világossá tette korábban, „ha háborúba kell menni, milliók állnak készen rá”. Egyelőre Kairó nem veri ilyen hangosan a harci dobokat. A külügyminiszter csak arra figyelmeztetett, hogy készek az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordulni, bár a nemzetközi jog eddig is tehetetlennek bizonyult. Üzenetértékű viszont, hogy Nádzsíb Szávírisz, az ország egyik legbefolyásosabb milliárdosa azt üzente, az egyiptomi nép lesz az első, amely fegyvert ragad, ha megpróbálják őket kiéheztetni.

A patthelyzet katonai feloldása már egyiptomi részről is felmerült. 2013-ban óriási botrány lett abból, hogy bekapcsoltan hagyott kamerák előtt értekezett arról az akkori kairói vezetés: az etióp lázadók támogatásával vagy a gát felrobbantásával tehetnének pontot a vita végére. Az egyiptomi egyébként az egyik legerősebb és legnagyobb létszámú afrikai hadsereg, költségvetése több mint tízszerese az etiópnak.