Kolostorok, kastélyok, jóféle csöndek

Szombat reggelenként olvasható lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Ha már feljöttünk a hegyek közé, tovább fúrjuk magunkat a délutánba. Egy helyet keresünk, ami állítólag nincs is. Egy helyet, ami volt egykoron, de amikor volt, akkor is csak kevesen tudtak róla, és akik tudtak róla, szégyellték, akik pedig arra a helyre jártak, azok meg jobb lett volna, ha meg sem születnek. Remélem, eléggé felcsigáztam a kíváncsiságukat.

Nos, a hely neve Arlamow.

A kommunizmus idején pártüdülő volt itt, méghozzá a legmagasabb rangú elvtársaknak fenntartva. Ide jártak vadászgatni a nyomorultak, éppen úgy, mint odahaza Kaszópusztára. Azért mondtam, hogy akik ide jártak, jobb lett volna, ha meg sem születnek. És ez a hely arról lett aztán nevezetes, hogy amikor letartóztatták, ide hurcolták Lech Walesát.

Megyünk néhány kört, míg megtaláljuk a helyet. És hamar kiderül, hiába találtuk meg. Tilos odamenni. Pedig láthatóak az eligazító táblák, van út is, a távolban látszik egy épület – ám jön egy őr, és nagyon barátságosan közli, menjünk innen, mert itt minden magánterület. Úgyhogy beszippantjuk még a táj látványát még egyszer utoljára, és elindulunk Krasiczyn felé.

Az előbb elmélkedtünk talán a jóféle csöndekről – úgy emlékszem legalábbis… Nos, azokból jutott ide, a városka reneszánsz kastélyába is ám. Azt írja a könyv, hogy a Wawel után ez Lengyelország második legszebb reneszánsz kastélya. Ezt nem tudom megítélni. Meg aztán, nem is faggatom ilyesmiről az időt. Ugyanis az időnek alig-alig van ízlése, viszont annál jobban szeret locsogni históriáról, elmúlott dolgokról és emberekről, régi eseményekről – egyszóval az idő legeslegjobban önmagáról szeret mesélni. Felelőtlenül, kedélyesen, amilyen felelőtlen és kedélyes volt egykoron egy ódon pince mellett eltöltött nyári délután.

Kérdezem hát az időt erről a kastélyról, s azt feleli, hogy Lengyelország egyik legbefolyásosabb nemesi családjának, a Krasickieknek a birtokában volt egykoron a kastély. Még a XVI. században építtette egy Krasicki, méghozzá a Stanislaw. Aztán jött a fia, és az eredeti, egyszerű négytornyos erősséget átalakíttatta főúri kastéllyá.

– Mindig mondtam, hogy lehetetlen bírni a gyerekekkel! – horkan fel az idő, de látszik ám rajta, hogy nem mérges igazán.

És odabent, a kastély udvarán folytatja a mesét. Arról mesél, hogy királyok szálltak itt meg egykoron. III. Zsigmond, IV. Ulászló, II. Ágost – hogy csak a legnagyobbakat említsük. A magamfajta garabonciás pedig mindjárt látja, ahogy érkezik a királyi fenség, és az udvarban összesereglik a ház népe a fogadására.

– Isten hozta, királyi fenség! – hajol meg a ház ura mélyen, s meghajlásában ott van már a remélt újabb birtok is, melyet neki fog adományozni a királyi fenség, ha már egyszer ide ette a fene, ugyebár.

– Üdvözlöm, jó uram! – viszonozza a köszöntést a király, s hanyag biccentésében ott van már, hogy „hajolgathatsz akár a földig is, pupák, tőlem nem kapsz egy kapavágásnyi új földet sem, ellenben sorba állíthatnád végre a cselédlányokat is, te zsugori, kapzsi vénség…

Így hajolgatnak a fenségek egymásnak, aztán felkerül mindegyik sorban a falakra, mert hát a nagy hajolgatások közepette elszalad valahogy négy-öt évszázad, és beköszönt a rettenetes huszadik század.

Elmegy az utolsó nemes is, 1939-ben a Sapieha család, hogy aztán álomba szenderüljön a kastély, úgy várja a jobb időket. És csak eljöttek a jobb idők valahogyan. Alámerült a kastély, és kibekkelte a „RENDSZERT”. S most gyönyörűen helyreállítva hallgatja vén komájának, az időnek megbízhatatlan meséit és pirongattató történeteit a múltról. S ugyanezt hallgatják a kastélykert tölgy- és hársfái. Amelyek nem összevisszaságból kerültek ám ide, hanem azért, mert ha fiúgyermek született a Sapieha családban, akkor tölgyet, ha pedig leány, akkor hársat ültettek.

Szép szokás az ilyen. Illik a jóféle csöndekhez meg az öreg kastélyokhoz is. Az csak a baj, hogy amennyi gyerek születik manapság a fehér fajtánál, hát abból alig-alig tudunk majd árnyék alá húzódni, ha eljön az idő...

Olykor a bédekker megvicceli ám a vándort – persze úgy kell neki, minek olvasgat annyit. Szóval azt írta a bédekker, hogy feltétlenül el kell menni Pruchnikba, mert Pruchnik főterén megállt az idő, olyan régi faházakat láthatunk ottan. Jelentem, Pruchnik főterén tényleg vannak régi és gyönyörű faházak. S ha Szindbádnak – aki, mint tudjuk, fölöttébb szerette a hófúvásos időjárást – kedve szottyanna felkeresni a régi Lengyelországot, hogy sétálgasson egy kicsit Lubomirsky uram lába nyomán, nos, akkor Szindbád minden bizonnyal illenék ide, a pruchniki piactérre, ezek közé a régi faházak közé.

De sajnálattal kell megállapítanom, hogy azért az idő nem állt meg Pruchnik főterén. Sőt! Pruchnik főterén ott éktelenkedik a kommunizmus maga. De ez sem baj. Így ugyanis látni lehet a lényeget. Látni lehet, hogy bizony minden kor hozzáteszi a magáét a világhoz. A kommunizmus is hozzátette.

És alig-alig van reményünk arra, hogy ezeket a nyomokat még a mi életünkben sikerül örökre eltüntetni. Az utcákról, terekről, erdőkből, mezőkről, mindenhonnan, ahol emberi életek zajlanak – és lehetetlen lesz eltüntetni a nyomát a lelkekből is, bizony.

És mind közül ez a legrettenetesebb.

De ezen csak idő úr segíthet. Ha akar…

Lezajsk városában próbálunk nyomára akadni a jelen értelmének – de itt sem sikerül. Lezajsk városában is csak a múlt állít meg bennünket – mégpedig az obszerváns ferencesek erődkolostorával.

Régi-régi apátsági székhely Lezajsk. S a be-betörő tatárok időről időre feldúlták, elpusztították a várost és templomát. Furcsa és halálos játék lehetett ez: jöttek a tatárok, mindent elpusztítottak, aztán a megmaradók nekiláttak mindent újjáépíteni. S mikor elkészültek, megjöttek megint a tatárok. Nem csoda hát, ha a végén megmérgesedtek a népek, és egy erős, vastag, magas fallal vették körül a kolostort és a templomot, mert hát volt olyan idő is, amikor ez volt a legfontosabb. Tényleg, vajon ma mit vennénk körül erős, vastag, magas fallal? A gyorséttermeinket és a plázáinkat. Azok a mi templomaink. A hülyeség, az üresség, a „lelki restség” templomai…

Mindegy na… Az a lényeg, hogy 1675-ben egy Opalinski nevű földesúr akaratából és pénzéből megépült a fallal körülvett kolostoregyüttes és a háromhajós templom. És áll azóta is. Áll, hogy mi álmélkodhassunk és reménykedhessünk: van más is a világon, mint „ez a gyalázatos jelen”.

Áll a fallal körülvett csend. Ez is jóféle csend. Madarak babrálják, imák dédelgetik, öregemberek sétái vigyázzák, hívők reményei pásztorolják. És senki ne gondolja, hogy a fallal körülvett kolostorok csöndjei ezt nem tudják, mert csak falak és kövek.

Van lelkük a köveknek – ezt majd még látni fogjátok itt, Lengyelországban. Igenis van lelkük. Ahogy a jóféle csöndek is lélekből vannak. És lélek vezéreli a jóféle utazásokat is. S a jóféle utazások ideje a kegyelmes ősz. S a karácsony előtti zimankó is még. Mert abban lakozik a befelé fordulás. Ahonnét gyónni lehet. És végiggondolni az eddig eltelt életet, eddig eltelt időt. Gyere el egyszer Lezajskba, ha időd engedi. Gyónjál meg egy öreg obszerváns ferencesnek. Gyónhatsz magyarul is. Nem fogja érteni, amit mondasz, de érteni fogja a csöndedet, a lelkedet, és a szándékodat, hogy megtisztulj. Hidd el, sokkal könnyebben fogsz élni tovább. Hidd el, egyszer, legalább egyszer muszáj megtapasztalni, hogy van csönd is, van béke is, és talán van Isten is. Mert egyszerűen muszáj lennie.

Jó éjszakát…