Díszzászlóalj masírozott, fáklyák égtek, a domináns szín pedig a fekete volt — külsőségeiben egy temetésre hasonlított a katonai ünnepség, amellyel a minap búcsút vettek az elmúlt tizenhat év német kancellárjától. Angela Merkel fekete kabátban, megilletődötten hallgatta az általa kért zeneműveket a katonazenekar előadásában. A repertoárral az evangélikus lelkész lányaként a kommunista NDK-ban felnőtt Merkel ugyanúgy utalni akart az örökségére, ahogy politikai búcsúját is megtervezte már évekkel ezelőtt. Most többek között egy keresztény egyházi dalt, illetve a vele egyidős keletnémet énekesnő, Nina Hagen egy számát kérte.

Brüsszelben, az Európai Tanács rangidőseként már korábban elbúcsúztatták, ahogy a német parlament alsóházában, a Bundestagban is, amelynek 31 év után először nem a képviselője. George W. Bushtól Joe Bidenig négy amerikai elnökkel működött együtt, legnagyobb európai stratégiai riválisával, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel alkotott furcsa párosa pedig végigkísérte az elmúlt két évtizedet. Kompromisszumkereséssel, a problémák kereszténydemokrata mentorától, Helmut Kohltól tanult kibekkelésével (a németben: „kiülésével”) lett úrrá az Európai Unió sorozatos válságain. Ilyen hosszú karrierre kevesen számítottak, nem sokkal az országegyesítő Kohl máig rekordhosszúságú kancellársága (1982–98) után.
– Én magam is tévedtem. 2005-ben úgy véltem, Merkel négy éve csak „üzemi baleset” lesz a szövetségi köztársaság történetében. Addig nem mutatkozott politikailag iránymutatóként – mondja Gunter Weißgerber, lapunk németországi publicistája, aki 1990 és 2009 volt a Bundestag szociáldemokrata (SPD) képviselője, és több éven át ült Merkellel együtt a kormánypárti padsorokban, mielőtt hátat fordított volna az SPD-nek.
– Utólag úgy látom, semmiféle saját terve nem volt azonkívül, hogy örökké kancellár maradjon. Feladott minden konzervatív álláspontot, átvéve az SPD és a Zöldek szempontjait. Egyre inkább a fősodorbeli média kedvencévé vált, ami hízelgett neki – teszi hozzá Weißgerber, aki szerint Merkel a 2015-ös migránsválság idején élte át sikervágyának legintenzívebb pillanatait, amikor egymillió bevándorlót engedett be. Ezután már óriási médiahátszéllel foghatott Németország társadalmi-gazdasági átalakításába.