− Vajon vannak egyáltalán Lengyelországnak érdekei vagy tisztán erkölcsi szempontból, az ókori római Cato szerepébe helyezkedve értékeli az orosz–ukrán háborút? – teszi fel a kérdést Pawel Lisicki, a Do Rzeczy lengyel konzervatív hetilap főszerkesztője lapja legutóbbi számában megjelent kommentárjában.
A kiváló újságíró, esszéista véleményével némileg elszigetelten áll a lengyel publicisták és politikusok többségével szemben.
Az orosz–ukrán háború megítélésében még az egyébként meglehetősen mély lengyel belpolitikai megosztottság sem érvényesül: a kormány hangja csak kevéssé vagy egyáltalán nem különbözik az ellenzékétől.
Ez a háború – írja Lisicki − lengyel felfogásban a gonosz és a jó, a sötétség és a világosság harca, amelyben Lengyelország az emberiesség, a moralitás védnökeként, Cato szerepében lép fel, aki beszédeit, függetlenül azok témájától, a pun háborúk idején rendszerint a „Karthágónak vesznie kell” formulával fejezte be.
Lisicki arra a médiavisszhangra reagált, amelyet Emmanuel Macron francia elnök ukrán hivatali kollégájának, Volodimir Zelenszkijnek tett állítólagos javaslata váltott ki Lengyelországban. Macron − egyes hírek szerint − arra próbálta rábírni Zelenszkijt, hogy tegyen területi engedményeket Oroszországnak.
A tudósításokból nem derül ki, hogy miben állnának ezek az engedmények, de a lengyel kommentátorok egybehangzó értékelése szerint minden ilyen próbálkozás „aljas, gyáva, és hazaárulásnak minősül”.
Hogyan merészeli a francia elnök ezt a háborút Franciaország és a franciák érdekeinek szempontjából nézni? De a lengyel közvélemény minden olyan európai vezetőt is így értékel, aki kompromisszumról, engedményekről akárcsak említést tesz. − Vajon a hazánk érdekei és java iránt érzett aggodalom, a félelem, hogy a konfliktus egész Európára átterjed, gyávaság és önzés lenne? – kérdezi a szerző.
Úgy tűnik, a lengyel politikusok nem kérdezik meg maguktól, hogy mekkora ára van, milyen veszteségekkel jár, mennyire nehezíti meg honfitársaik életét ez a háború, vagy ha mégis, elhessegetik maguktól ezeket a gondolatokat.
Varsó ezért a legradikálisabb híve az Oroszország elleni lehető legfájdalmasabb szankcióknak, és ugyanilyen hévvel képviseli azt a nézetet, hogy a háborúnak Kijev teljes győzelmével kell végződnie.
A minimális követelés, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt és klikkjét el kell távolítani a hatalomból, vissza kell térni az agresszió előtti határokhoz, és el kell ítélni a háborús bűnösöket. Ennél becsvágyóbb vélemény szerint Oroszországot ki kell űzni az általa 2014-ben elfoglalt vagy befolyása alá vont délkelet-ukrajnai területekről is. Végül a maximalista elképzelés szerint addig kell folytatni a háborút, amíg Oroszország vissza nem szorul, mondjuk, valahová a Távol-Keletre.
De hogy ez hogyan érhető el, arról nem beszélnek. Akik ezt a forgatókönyvet preferálják, nem veszik számba a társadalmi és gazdasági következményeket. Nem kérdezik, hogy az újabb szankciók mibe fognak kerülni a lengyeleknek, hogy mit kezdenek a riasztóan gyorsuló inflációval, a rohamosan növekvő államadóssággal, az ukrán menekültek ellátásának költségeivel, az egekbe szökő energiaárakkal, végül azzal a kockázattal, hogy Lengyelország belekeveredik a háborúba. Abban a hitben élnek, hogy történelmi esély kínálkozik az évszázados geopolitikai függőség megszüntetésére, és Amerika nem fog kiszállni. Harcolni nem fog ugyan értük, de fizet annyit, amennyire szükség van, hogy a háború kitartson addig, amíg Moszkva teljes vereséget nem szenved.
Nem zárható ki, hogy ezek az álmok teljesülnek. De az ellenkezője sem. Idővel, amikor Ukrajna destabilizációja újabb milliókat késztet menekülésre, az energiaárak elszabadulnak, az európai és végül a világgazdaság is visszaesik, reményeinkkel magunkra maradunk a porondon. A fejünk fölött fognak megállapodni. De ami itt marad, azért a társadalom és a gazdaság fizeti a számlát
– vélekedik a lengyel szerző.
Orosz–ukrán háború
