– Miután Marokkó legyőzte Belgiumot a katari labdarúgó-világbajnokságon, zavargások törtek ki Brüsszelben, a marokkói válogatott szurkolói gyakorlatilag szétvertek egy városrészt. Vajon ez azt jelenti, hogy kudarcot vallott a nyugat-európai országok integrációs modellje?
– Azt, hogy a nyugat-európai országok integrációs modellje megbukott, maguk az európai vezetők állapították meg már évtizedekkel ezelőtt, legutóbb Magdalena Andersson, Svédország volt miniszterelnöke 2022 áprilisában. 2022. november 10-én Belgiumban terrortámadás történt, amelynek során meghalt egy rendőr, 2022. november 27-én pedig a Belgium–Marokkó mérkőzéssel kapcsolatos városi zavargások nyugtalanították Molenbeek városát és a határos brüsszeli utcákat. Bár a terroristák és a zavargók ultrakisebbségben vannak, az ilyen erőszak még inkább aláássa a bizalmat és a lojalitást a bevándorló-hátterű polgárok és a társadalom többi része között, még akkor is, ha a bevándorló-hátterű polgároknak nyújtott szociális segítségnyújtás terén sokat tesznek. Ez az erőszak egy olyan fontos intézmény ellen irányul, amelyet egy társadalomban különösen meg kellene becsülni, nevezetesen a rendőrség ellen.
Sok bevándorló hálás azért, hogy Belgiumban élhet, míg mások, például a finnyáskodók vagy az elégedetlenek, inkább úgy érzik, hogy többre jogosultak.
Uniós szinten az európai kormányok az integráció mértékének meghatározására a zaragozai nyilatkozatot követik, amely öt kritériumot emel ki: társadalmi befogadás, foglalkoztatás, oktatás, állampolgárság, befogadó társadalom. A bürokraták csak az oktatási, a foglalkoztatási és az állampolgársági ügyekkel foglalkoznak, és figyelmen kívül hagyják a legfontosabb szintet, nevezetesen az érzelmi, kulturális és társadalmi integrációt, azaz a társadalmi befogadást és a befogadó társadalmat. A befogadás, a sokszínűség és a méltányosság – a woke-ideológia három pillére – csupán a politikai kommunikáció eszközei. Ahhoz, hogy a befogadás valóban megvalósuljon, a társadalom minden szegmensének el kell fogadnia a bevándorlók integrációját. Az elmúlt harminc évben Nyugat-Európában végzett szinte valamennyi felmérés azonban azt mutatja, hogy a lakosság többsége elutasítja a bevándorlást. Így hiányzik a befogadó társadalom.
A legtöbb bevándorló maga sem akarja feladni a maga normáit és identitását vagy elfogadni a liberális etikát, és engedményeket sem kíván tenni a társadalmi befogadás megkönnyítése érdekében.
A muszlim közösségekben jelentős korlátozások vannak a házasság, a társadalmi keveredés, az öltözködés terén, ami elválasztja őket a többi fiataltól. Az integrációs projekt sok szempontból egyfajta kényszerházasságra emlékeztet. Van egy másik szociológiai tény is, az amerikai mintát követő neoliberális társadalmi modell. Eszerint a középosztály szűkül és a leggazdagabb és kiváltságos osztályok elkülönülnek – az adók és a szolgáltatások szempontjából – a „haszontalan negyedekben” élő legszegényebbektől, ami sok ellenérzést váltott ki a bevándorlók harmadik generációjának tagjaiból. Utóbbiak szinte csak az európai nyelveket beszélik, képzettek és alacsonyan fizetett munkakörökben dolgoznak. Nekem úgy tűnik, hogy a nyugat-európai baloldal választási okokból „szponzorálta” a „haszontalan negyedeket”, elfogadva egy humanitárius integrációs modellt, de végül kevés sikerrel járt, mivel jelentős a társadalom és az állam iránti ellenérzés, és itt is nagyon érezhető az afroamerikai negyedek hangulata. Így aztán, mint egy kényszerházasságban, mindkét fél boldogtalan, és ezért a felelősség a befogadó társadalmat és a bevándorló közösségeket egyaránt terheli.
