– Miután Marokkó legyőzte Belgiumot a katari labdarúgó-világbajnokságon, zavargások törtek ki Brüsszelben, a marokkói válogatott szurkolói gyakorlatilag szétvertek egy városrészt. Vajon ez azt jelenti, hogy kudarcot vallott a nyugat-európai országok integrációs modellje?
– Azt, hogy a nyugat-európai országok integrációs modellje megbukott, maguk az európai vezetők állapították meg már évtizedekkel ezelőtt, legutóbb Magdalena Andersson, Svédország volt miniszterelnöke 2022 áprilisában. 2022. november 10-én Belgiumban terrortámadás történt, amelynek során meghalt egy rendőr, 2022. november 27-én pedig a Belgium–Marokkó mérkőzéssel kapcsolatos városi zavargások nyugtalanították Molenbeek városát és a határos brüsszeli utcákat. Bár a terroristák és a zavargók ultrakisebbségben vannak, az ilyen erőszak még inkább aláássa a bizalmat és a lojalitást a bevándorló-hátterű polgárok és a társadalom többi része között, még akkor is, ha a bevándorló-hátterű polgároknak nyújtott szociális segítségnyújtás terén sokat tesznek. Ez az erőszak egy olyan fontos intézmény ellen irányul, amelyet egy társadalomban különösen meg kellene becsülni, nevezetesen a rendőrség ellen.
Sok bevándorló hálás azért, hogy Belgiumban élhet, míg mások, például a finnyáskodók vagy az elégedetlenek, inkább úgy érzik, hogy többre jogosultak.
Uniós szinten az európai kormányok az integráció mértékének meghatározására a zaragozai nyilatkozatot követik, amely öt kritériumot emel ki: társadalmi befogadás, foglalkoztatás, oktatás, állampolgárság, befogadó társadalom. A bürokraták csak az oktatási, a foglalkoztatási és az állampolgársági ügyekkel foglalkoznak, és figyelmen kívül hagyják a legfontosabb szintet, nevezetesen az érzelmi, kulturális és társadalmi integrációt, azaz a társadalmi befogadást és a befogadó társadalmat. A befogadás, a sokszínűség és a méltányosság – a woke-ideológia három pillére – csupán a politikai kommunikáció eszközei. Ahhoz, hogy a befogadás valóban megvalósuljon, a társadalom minden szegmensének el kell fogadnia a bevándorlók integrációját. Az elmúlt harminc évben Nyugat-Európában végzett szinte valamennyi felmérés azonban azt mutatja, hogy a lakosság többsége elutasítja a bevándorlást. Így hiányzik a befogadó társadalom.
A legtöbb bevándorló maga sem akarja feladni a maga normáit és identitását vagy elfogadni a liberális etikát, és engedményeket sem kíván tenni a társadalmi befogadás megkönnyítése érdekében.
A muszlim közösségekben jelentős korlátozások vannak a házasság, a társadalmi keveredés, az öltözködés terén, ami elválasztja őket a többi fiataltól. Az integrációs projekt sok szempontból egyfajta kényszerházasságra emlékeztet. Van egy másik szociológiai tény is, az amerikai mintát követő neoliberális társadalmi modell. Eszerint a középosztály szűkül és a leggazdagabb és kiváltságos osztályok elkülönülnek – az adók és a szolgáltatások szempontjából – a „haszontalan negyedekben” élő legszegényebbektől, ami sok ellenérzést váltott ki a bevándorlók harmadik generációjának tagjaiból. Utóbbiak szinte csak az európai nyelveket beszélik, képzettek és alacsonyan fizetett munkakörökben dolgoznak. Nekem úgy tűnik, hogy a nyugat-európai baloldal választási okokból „szponzorálta” a „haszontalan negyedeket”, elfogadva egy humanitárius integrációs modellt, de végül kevés sikerrel járt, mivel jelentős a társadalom és az állam iránti ellenérzés, és itt is nagyon érezhető az afroamerikai negyedek hangulata. Így aztán, mint egy kényszerházasságban, mindkét fél boldogtalan, és ezért a felelősség a befogadó társadalmat és a bevándorló közösségeket egyaránt terheli.
– A katari rendezésű labdarúgó-világbajnokság rávilágított az LMBTQ-jogokat előtérbe helyező, liberális nyugati és a konzervatív arab világ közötti különbségekre. De beszélhetünk-e összeférhetetlen társadalmakról, áthidalhatatlan ellentétekről?
– Különbségek nemcsak a liberális nyugati világ és az arab világ között vannak, hanem az előbbi és a világ szinte teljes egésze között, ami az emberiség nagy részét jelenti. Sőt, a nyugati társadalmakon belül is vannak különbségek a konzervatív etika és a liberális etika modelljei között. Ha most az arab világra és a liberális Nyugatra koncentrálunk, a történelem megmutatta, hogy néhány területen, mint például a tudás és a kereskedelem, jó volt az együttműködés a két világ között. Amikor politikai dominanciáról vagy vallási, intellektuális nyomásról van szó, konfliktusok alakultak ki. A közelmúltban a Vatikán és az iszlám vallási hatóságok közelebb kerültek egymáshoz, és közös üzenetként egyetértésüket fejezték ki k a testvériség, a béke és a méltóság etikáját illetően. A vallási etika közös értelmezése ígéretes területének tűnik a kereszténység és az iszlám viszonyában. A gazdasági, katonai és politikai dominancia szintjén azonban a liberális Nyugat semmit sem akar engedni. A liberális Nyugat ráadásul nyomásgyakorlással szeretné az arab társadalmakat a saját szexuális etikájához és politikai normáihoz igazítani, és ebben az esetben valóban kibékíthetetlen társadalmakról és kibékíthetetlen ellentétekről van szó.
Nekem azonban úgy tűnik, hogy a liberális Nyugatnak tudomásul kellene vennie, hogy többpólusú világban élünk, ami többek között a társadalmi modellek, normák és intézmények, vallások, szuverén rendek sokaságát jelenti.
Ezeket mind tiszteletben kell tartani, mivel alapvetően minden társadalom (legyen az Kína, Irán vagy Katar) belső ügye, hogy milyen életmódot fogad el. A nyugatiaknak joguk van nem egyetérteni az arabokkal az arab országokban alkalmazott gyakorlatokkal kapcsolatban, de az arrogáns intervencionizmus nem járható út. Az eseményeket látva nagy kétségeim vannak afelől, hogy a Nyugat, különösen az Egyesült Államok, képes-e a világot az emberi jogok helyes értelmezése felé terelni.
– Egyre többen vallják magukat muszlimnak Európában, legutóbb például a brit népszámlálási adatok is azt mutatták, hogy növekszik az iszlám hívőinek száma, míg a keresztények egyre kevesebben vannak. Hová vezet ez a tendencia, s megfordítható-e még?
– A demográfia politikai kérdés, akár elfogadjuk, akár nem. Ezek a demográfiai változások előbb-utóbb hatással lesznek a politikai és társadalmi berendezkedésre. Egyelőre a meglévő baloldali politikai pártok a bevándorlók társadalmi sebezhetőségét kihasználva, és a muszlimok jobboldali, valamint szélsőjobboldali pártoktól való elriasztásával magukénak tudhatják a muszlim szavazatokat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a terv túl sokáig működhet. A muszlim demográfia egyébként sem a keresztény Európát célozza meg. Maga Európa is mindent megtett a kereszténység marginalizálása érdekében. Egyszerűen arról van szó, hogy a többségben lévő muszlimok még mindig ragaszkodnak a hagyományos családi etikához. A liberális Európában ezt a tendenciát nem lehet megfordítani, de ha Európa vissza tudna kapcsolódni a keresztény szellemiségéhez és etikájához, talán más lenne a jövő. Európa hosszú távon a „muszlimok liberalizálására” fogad, de ez a fogadás nem biztos, hogy be fog jönni. A keresztény intézmények felelőssége is, hogy proaktívak legyenek és igyekezzenek a keresztény szellemet megőrizni Európában.
Belgiumban például megfigyeltem, hogy sok muszlim kiveszi a gyerekét az állami iskolákból és katolikus iskolákba íratja be, hogy elmeneküljön az LMBTQ-ideológia elől.
– Remélhető valamiféle irányváltás a migráció és az integráció terén Európában az olasz és svéd jobboldali pártok hatalomra kerülésével?
– A tömeges migráció nemzetközi probléma, és az olasz és a svéd pártok keze meg van kötve. Vannak vörös vonalak, amelyeket senki sem akar átlépni, mivel az EU intoleráns lett az illiberális bevándorlási politikával szemben. Nézzünk csak egy konkrét tényezőt, a konfliktusokat.
A liberális Nyugat azt szeretné, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A Bush- és az Obama-kormányzat (és szövetségesei) lerohanta Irakot, Szíriát, Afganisztánt és Líbiát, tönkretéve ezeket az államokat és társadalmi berendezkedésüket, rengeteg profitot termelve, ugyanakkor bevándorlók millióit generálva, akik egy illúziót kergetve (az embercsempészek közreműködésével) nyomorúságos körülmények között végzik Európában.
