Mongólia 9. rész – Értékvilágok

A tenger a mongolban az ég s a föld végtelenségét jelenti.

Mikor már nagyon sokat ülsz egy autó hátsó ülésén, nem létező utakon, megszelídülsz, elcsendesedsz.

És nagy boldogság, végre megállni, arcokat látni a sofőr tarkója helyett.

Nem tudom pontosan hol vagyunk. Útközben vagyunk. Valahol, a  semmi közepén vagyunk – ami itt végtelenség és mindenség. Tenger. Ahogy már megbeszéltük: a tenger a mongolban az ég s a föld végtelenségét jelenti.

Egy kazak családba botlunk, akik éppen elkezdik felállítani jurtájukat, éppen most költöznek ki a nyári szállásukra.

Köszönünk mongolul, nem értik. Hiszen kazakok.

A kisgyerekeknek cukorkát adok – ez itt, errefelé megkerülhetetlen szokás és hagyomány, ha találkozol valakivel vagy betérsz valahová, ajándékot adsz vagy viszel –, az öregnek egy doboz cigarettát.

Aztán megérkezünk a következő állomásunkra, ahol sziklarajzok várnak ránk.

Néha úgy tűnik, a kőkori, bronzkori ember csak Mongóliában rajzolta tele a sziklákat ábráival. Nyilván nem így van, de itt mégis rengeteg megmaradt, pedig itt nem vigyázza senki.

A sziklarajzokat rejtő hegy lábánál tó van, a partján orosz nyelvészek táboroznak, akik a mongol és a kazak nyelvet tanulmányozzák. Legalábbis ezzel a meglepő hírrel állnak elő kísérőink. Mi pedig készségesen elhisszük ezt, bár tapasztalataink azt súgják, a semmi közepén táborozó orosz „nyelvészek”, akik itt mindösszesen három emberrel tudnak beszélgetni, mindig gyanúsak.

De egye meg a fene az előítéleteinket és az üldözési mániáinkat. Bár egy kedves és bölcs barátom szerint egy bizonyos életkor után az üldözési mánia nem egyéb, mint egészséges túlélési ösztön...

A hegy alján lévő szállás udvarán, ahol jakok tanyáznak, s néha lemennek a vízhez inni, vagy csak megfigyelni az oroszokat – szóval az udvaron egy ZIL áll.

Előkászálódik a jakok közül a gyerekkorom.

Istenem... Hány éve is nem láttam ZIL-t? És ez itt a klasszikus példány. Kék-fehér, hajdan csak ilyenek járták Magyarország útjait, esetleg még a lapos orrú IFA-k. Kék-fehér ZIL... Lehet, hogy az orosz tervezője MTK drukker volt?

A sziklarajzok éppen olyanok, mint a többi, mégis újra és újra lenyűgöznek.

Pompás szarvasok, kecses vadkecskék, fenyegető farkasok, íjas vadászok – az egyik rajzon négyen vadásznak egy vadkecskére, az minden bizonnyal félelmetes példány lehetett, minden vadkecskék fejedelme.

S az is igaz, hogy talán itt a legbrutálisabb a pusztítás a rajzokban, voltak idióták, akik magukba a bronzkori alkotásokba firkáltak bele.

S találunk egy évszámot is: 1956...

Elmosolyodok. Mekkora varázsló lehetett, aki ezzel üzent nekünk...

Aztán előbújik belőlem a kisördög, s itt is elképzelem, mi lenne, ha ezek a hegyek s ezek a sziklarajzok valahol Nyugaton lennének. Mondom is: körülbelül ott állna a sor vége, ahol most az orosz „nyelvészek” táboroznak. A mongol tanya helyén állna a látogatóközpont (visitor center), ahol meg lehetne vásárolni az ötven eurós belépőjegyet. S valahol a kijáratnál állnának az éttermek s a kávézók, no és az elmaradhatatlan szuvenír bolt, ahol kapható lenne sziklarajzos póló, sziklarajzos hűtőmágnes, sziklarajzos kistáska, sziklarajzos kulcstartó, s mindegyikre az lenne írva, hogy „made in China”.

Ugye, milyen remek lenne...

Megállunk valahol a mongol nyárban.

Nem felborzolt tollal, szerelmesen, csak ámulattal s lenyűgözve.

Nézd csak, nézd...

A földön a mormota. Felette a sas. A sas felett pedig az Isten s az ég s ez a táj, mint eredeti szándék és kinyilatkoztatás.

Az ember itt nem tolakszik oda sehová, se a mormota földi, sem a sas égi, sem az Úr transzcendens világába. Az embernek itt szabott helye van, melyet pontosan ismer és elfogad. Nem akar Isten lenni. Azt hiszem, azt remélem, valami ilyesmi az igazi szabadság. S itt látszik csak igazán, hogyan farag a jólét és az unalom nem embert az emberből, s hogyan lesz a szabadság önmaga ocsmány és torz paródiája.

Kafka paradigmája itt nyer igazán értelmet:

„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: – Hová lovagolsz, uram?

– Nem tudom – mondtam –, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.

– Ismered tehát célodat? – kérdezte.

– Igen – feleltem –, hiszen mondottam: „Innen el”, ez a célom.

– Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte.

– Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.”

Igen. Roppant út ez valóban. A végtelen, tengernyi ég alatt, ahol örökkévalósággá tud válni a kurta földi élet...

Ebédre kecskepörköltet eszünk tésztával. Odahaza meg nem eszem se a kecskét, se a birkát, de itt nincsen az a szaga, amit nem bírok elviselni. Egyszerűen finom. Utána pedig forró teát iszunk. A mongolok mindig forrót isznak, teából is, de még vízből is, mert nagyon sok zsírt esznek a hideg miatt, s azt mondják, nem szabad lehűteni a hasat, mert akkor összeáll a zsír és kész a baj.

Másnap felkeressük az Ovs-tó másik partját, s jó okunk van erre.

Mielőtt elmondom, mi is az, muszáj elmélkednem egy kicsit a mongol popkultúráról.

Sofőrünk, Khana, aki az első két héten vitt bennünket, állandóan mongol slágereket hallgatott és nézett a kocsiban, volt a műszerfalon egy kis képernyője, és azon. Egy idő után muszáj volt odafigyelnem rá, s ezt láttam:

A mongol slágerek egyik része arról szól, hogy egy férfi és egy nő egymásba szeret, gyakran már kisgyermek korukban, majd összeházasodnak, gyermekeik születnek, és boldogan néznek bele a naplementébe. A másik részük pedig arról, hogy főhősünk – az énekes vagy az énekesnő – hazalátogat szülőföldjére, ahol a hagyományos mongol életet élő szüleik, nagyszüleik boldogan várják őket, előkerül a hagyományos mongol viselet, a ló, a tej  s a tejestea – a boldogság.

S persze van mongol rap is, néztük azt is eleget, a klippekben a mongol fiatalok minden külsőségben utánozzák a műfaj amerikai képviselőit, ugyanaz a kéztartás, arckifejezés – senki sem tudja úgy a hátsójából előrángatni az egész világot, mint egy bronxi fekete. S visszatérve a mongol Korda György vonalra: hogy már-már nevetségesen sematikus és együgyű? Meglehet. De mégis valami értéket közvetít, s ezt az értéket érdemes összevetni a nyugati popkultúra „értékvilágával”.

S hogy miért gondolom, hogy a mongol rapperek sem azt a világot képviselik, mint nyugati társaik?

Azért, amiért idejöttünk, az Ovs-tó túlpartjára, a fehér sziklákhoz.

Ugyanis itt vették fel a legnépszerűbb s már világhírű The Hu nevű mongol rockegyüttes egyik legnépszerűbb klippjét.

Hát ezért vagyunk itt, mint nagy rajongói a The Hunak.

S akkor nézzük, miről is énekel ma egy mongol rockzenekar – erről:

„Ha oroszlán támadna, halálig harcolunk,

Tigris jönne, támadásba lendülünk,

Elefánt jönne, felvesszük vele a harcot,

Emberek jönnek erővel harcolunk...”

És így tovább...

vagy nézzük, miről szól a dal itt a fehér szikláknál:

„Már jó ideje ettünk, ittunk, szórakoztunk, milyen fura, mi ez, mi ez, mi?

Ősünk, a mongol hősök, mind csak üres beszéd, mi ez, mi ez, mi?

Oly könnyen ígérgetünk, esküszünk, aztán visszakozunk, mi ez, mi ez, mi?

Atyánk, anyánk öröksége, becses tanítása miért lett értéktelen, mi ez, mi ez, mi?

Ej te hitvány, térdelj le, térdelj le,

Ej, égi parancs sújtson le, sújtson le...

Büszke nemzet sarjaként születtél, de mély álomból nem bírsz felébredni, mi ez, mi ez, mi?

Locsogsz-fecsegsz, hogy hazánknak nincsen párja, mi ez, mi ez, mi?

Miért nem tud egyesülni újra a nemes mongol nemzet, mi ez, mi ez, mi?

Miért nem tud naggyá lenni büszke országunk, mi ez, mi ez, mi?

Ej, te hitvány, térdelj le, térdelj le,

Ej, égi parancs sújtson le, sújtson le...

Miért nem tudjuk megóvni dicső ősünk hagyatékát, anyaföldünket, mi ez, mi ez, mi?

Elődeink igaz tanítása, bölcs útmutatása hamissá válik kezeink közt, mi ez, mi ez, mi?

Örökké dicső farkastotemes mongol népünk az ég áldása,

Dzsingisz kán nevét zengik kerek e világon,

Visszajön közénk, visszajön,

Ej, a fekete zászlónk ébredjen, ébredjen,

Ej, mennyei királyság örökké éljen, éljen...”

Valamiért meggyőződésem, hogy a The Hu nyugati rajongóinak nem igazán van fogalma arról, miről is énekelnek ezek a mongol srácok. És mondom ismét: tessék ezt az értékvilágot összevetni a nyugati pop-rock kultúra értékvilágával.

Vagy tessék arra gondolni, a hasonló értékvilágot közvetítő Ismerős Arcokat hogyan gyűlöli a liberális világ.

És akkor búcsúzzunk az Ovs-tó fehér szikláitól és a The Hutól Ákos üzenetével, amelyet még a ’90-es években fogalmazott meg nekünk:

„Mert nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet”...

Hát... biztos, hogy nem. Főleg, ha a kiszolgáló személyzet a tudatipari-művek legújabbkori gazembereiből áll...

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pexels)