Mongólia 8. rész – Útközben

Én csak egy messziről jött vándor vagyok. Nyugatról jöttem. Ezért tudok még valamit, azt, hogy mi lenne itt, ha mindez a csoda Nyugaton lenne.

Egy hatalmas tó tűnik fel a horizonton, a 31 kilométer hosszú Achit-tó. Két tartomány határán van. Ahonnan jövünk, Bayan Olgii, a kazakok földje. A túlpart már Ovs.

Letelepszünk egy szikla tövében megebédelni.

Közben megkérdezem mongol barátainktól, ami nem hagy nyugodni. Mi, magyarok, mióta csak építjük az országunkat, mindig a vizek mellé húzódtunk először. Folyópartokra, tópartokra, nekik pedig itt ez a hatalmas, gyönyörű víz, és teljesen üres, sehol senki, még egy jurtát sem látni.

Meglepi őket a kérdés, széttárják a karjukat. Majd Bazraa végül arról kezd beszélni, hogy ebben a hatalmas országban alig több, mint kétmillió ember él, annak a fele is a fővárosban, marad egymillió erre a felfoghatatlanul nagy területre, s ennek nagy része nomád. Akik nem szeretik a tömeget, a társaságot. És hogy talán ezért.

Pontosan nem értem, de elfogadom.

Nincs is sok időm töprengeni, mert drága szakácsnőnk a maradékot kiönti a földre, s jönnek a madarak, nagy ricsajjal. Na nem verebek vagy galambok – hanem hatalmas, gyönyörű pusztai sasok. Ki mit etet, ugye...

Kisvártatva felérünk a hágó tetejére, szemben velünk a gyönyörű Harhira hegylánc, mögötte pedig Oroszország.

A háborúba ájult Oroszország. Oroszország, ami rőffel mérhetetlen, ésszel érthetetlen.

S még azon túl a lassan háborúba ájuló Európa.

Ettől itt nem rezzen meg a mindenség.

Csak egy magányos tehén sétál el a hegyek előtt, mintha mindegy lenne. Azt hinné az ember, szomorú. De hát öröm, bánat, szomorúság – emberi dolgok.

Ő csak van. De lassú lépteiben valahogyan mégis benne van az itteni létezés esszenciája, és a végtelen nyugalom.

Aztán hóembert építünk, s még neki is más a mosolya valamiért. Talán azért, mert tehéntrágyából lett csinálva a szája.

Leérünk egy kies völgybe, négy-öt jurta áll egymás mellett. Eszembe jutnak Bazraa szavai, miszerint a nomádok nem szeretik túlzottan a társaságot. No, hát akkor ez itt egy lakótelep. Íme a mongol Kaszásdűlő...

Hat óra autóút egy földúton, nem túl szívderítő. És még 57 kilométer van hátra Ulaangomig, amikor egy újabb sztúpához érünk.

Egy kisfiú tűnik fel lóháton, ránézésre nem lehet több hat-hét évesnél.

Tereli haza a jószágot.

Megáll, belenéz a kameránkba. Nem bután, nem értetlenül, nem lámpalázzal – csak valami felfoghatatlan, sztoikus nyugalommal. Ez a fiú felnőtt férfi, hatévesen. Végzi a munkát, mit végeznie kell. Mindent tud, amire az életéhez szüksége van. Talán semmit nem tud abból, amit mi tudunk. Mi pedig semmit abból, amit ő.

Kérdezem: melyikünk járt jobban?

S kérdezem: vajon ki a boldogabb? Ő-e, vagy nyugati kortársa, aki éppen hormonokat szed, nemváltáson gondolkodik, és az Instagramon éli nemlétező életét?

Nem kérdezem ám komolyan, mert tudom a választ. Csak szeretném, ha eltöprengenétek...

A sztúpa körül jósló helyek vannak. Összegyűlnek az emberek, és jósolnak.

Örök emberi tulajdonság: kifürkészni a jövőt. Mindenki jósol. Ki kártyából, ki kávézaccból, ki tyúkbélből, ki tenyérből – ők birkacsontokból. Vetik a csontokat, rakosgatják, mondják, amit belelátnak, és soha, senki nem gondol bele, micsoda tragédia lenne, ha tényleg megismerhetnénk a jövőnket. Csak egy pillanatra képzeljük el, ha mindnyájan tudnánk például halálunk időpontját, miről szólna akkor az életünk? Arról, hogy rettegve várnánk azt a napot, és mindig meg tudnánk magyarázni, miért nincs erőnk semmihez...

Másnap reggel kimegyünk az ulangoomi piacra.

Élő állatokat adnak-vesznek hátul, összekötözik a birkák, kecskék lábát, ha elkelnek, és teszik őket hol a platóra, hol a csomagtartóba. A többiek rémülten összebújva várják a sorsot. Szerencsére nekik nem jósol senki sem. Amúgy háromszázezer tugrik egy szép, kövér birka, vagyis harmincezer forint. Nem tudom, odahaza mennyi, de hogy sokkal drágább, az biztos.

Aztán itt a húspiac.

Szedik alkatrészeire a frissen vágott állatokat. Belépünk és készülök a legrosszabbra, de nem győzök álmélkodni. Egy rozzant, kidőlt-bedőlt csarnokban vagyunk, nyers húsok mindenütt, nyár van és meleg – és semmi szag, és sehol egy légy. Nincs az a piperkőc otthoni háziasszony, aki itt ne vehetne nyugodtan egy kis húst. Kérdezem Tulgát, hol vannak a legyek, mert ha én légy lennék, ki sem tenném vékony kis lábaimat innen. Egyszerűen csak annyit felel: Jó helyre tették a hentesboltot. Hát, ha csak úgy nem...

A piac talán legfontosabb „osztálya” a jurta utca. Mongol jurtákat árulnak, ezt onnan lehet tudni, hogy kapható tartóoszlop vagy tartócölöp, amit a tündökhöz rögzítenek. Mi pedig rögzítsük: tündöknek hívják azt a kerek fa szerkezetet, amely a jurta tetejét adja, ahonnét jön a fény s ahol távozik a füst. És akkor tessék eltöprengeni a tündököl szavunkon...

Amúgy egy teljes jurta, fa tartószerkezetekkel, oszlopokkal, nemezzel, tündökkel, mindenestül nagyjából hatmillió tugrik, vagyis hatszázezer forint.

Odahaza nagyjából a tízszerese. Úgyhogy, ha valaki jurtavásárláson töri a fejét, ugorjon ki ide, az ulangoomi piacra, jól fog járni. Bár azt nem tudom, mennyiért lehet haza szállítani...

Az Ovs-tó partján talál bennünket a délidő.

89 kilométer hosszú, 56 kilométer széles tó, háromszor-négyszer sósabb, mint a tenger, legmélyebb részein 10-12 méter mély, amúgy igen sekély, többnyire nem éri el az egy métert sem.

És a parton itt sincs senki...

Csak a sirályok.

Akik azonnal a közelünkbe húzódnak némi eleség reményében. De valami arisztokratikus gőggel csinálják, nincsen bennük semmi koldusféle alázatosság...

Madárhangokból sző hangulatot a csend. Belebújok. Arra gondolok, ha mongol lennék és nomád, egészen biztosan itt vernék tanyát. De nem vagyok mongol, így hát nem tudhatom, mi lenne, ha mongol lennék. Csak azt tudom, oka kell legyen, amiért ők nem akarnak belebújni a madárhangokból szőtt hangulatba.

Én csak egy messziről jött vándor vagyok. Nyugatról jöttem. Ezért tudok még valamit, azt, hogy mi lenne itt, ha mindez a csoda Nyugaton lenne.

Ugyanaz lenne.

Luxusszállodák, bungalók, nyugágyak garmadája, színes napernyők, masszázsszalonok, tóparti fitnesz, pancsi. Kollektív őrület, „csakazértis jól érzem magam”. A hangszórókból valamelyik helyi Bunyós Pityu üvöltene, néha megszakítanák a zenét, hogy bemondják, hol várják szülei az aktuálisan elveszett gyereket. Este pedig útra kelne a diszkóhajó, stroboszkóppal és valami zenének csúfolt, rettenetes lüktetéssel, hogy a fedélzeten lévők örömtelen és oktalan révületbe esve elfelejtsék egy rövid időre, hogy kik ők és mi vár rájuk.

Ez lenne.

És csak a csend szedné a sátorfáját meg a szövőszékét, s odébb költözne. Mondjuk fel a hegyekbe.

Istenem... Micsoda szerencséjük van a mongoloknak, hogy csupán ennyien vannak erre a hatalmas, csodálatos országra...

Megebédelünk.

Kecskepörköltet tésztával. Odahaza meg nem eszem a kecskét, de itt semmi furcsa, idegen szaga nincs, és nagyon finom. Ebéd után még kiszolgáljuk a sok sirály-hercegecskét, aztán tovább indulunk. Még három óra földúton.

Este pedig már a Khyargas-tó partján ülve nézek fel az égre.

„az indián és a néger

tüzet rakni éppúgy térdel

mint a Hargitán a pásztor

számolni ujjain számol

különbség ha van az égen

itt a göncöl jön föl este

fölöttük a dél keresztje”

Ők sokkal inkább, mint az indián és a néger.

Drága mongol testvéreim, áldjon meg titeket az én Istenem...  

Borítókép: Nomád jurta Mongóliában. (Forrás: Pixabay)