A békéhez vezető kompromisszumok következő lépéseként Ukrajna lemondott volna NATO-tagság iránti igényéről. Méltányos ez? Teljes mértékben méltányos – lásd kubai rakétaválság, írásunk első részében meglehetősen részletesen bemutattuk a párhuzamot.

S a Schröder-interjúból annyi derül még ki, hogy a felek később „tárgyaltak volna a Krímről is”. Ez nem túl sok információ, de néhány dolgot leszögezhetünk:

1.: Senki sem várhatja el Oroszországtól, hogy lemondjon a fekete-tengeri kikötőiről. 

2.: A Krím lakosságának 60 százaléka orosz, 24 százaléka ukrán, a maradék örmény, zsidó, fehérorosz és tatár.

3.: Az oroszok a Majdan-„forradalom” (valójában CIA-puccs) után népszavazást tartottak a félszigeten, amely az Oroszországhoz történő csatlakozásról döntött. A népszavazást követően Oroszország annektálta a Krímet, amely amúgy mindig is Oroszország része volt. A nyugat természetesen nem fogadja el a népszavazást legitimnek, ami a farizeusság csúcsa, mert ugyanez a nyugat természetesen legitimnek ismeri el a koszovói népszavazást. Mikor mi a vélt vagy valós érdek – becsület, következetesség, igazmondás nem számít.

És akkor végül lássuk, miért is nem írta (nem írhatta) alá ezt a békemegállapodást az „ukrán” fél.

Kiindulópontunk nem is lehetne más, mint Horváth József kollégám itt, a Magyar Nemzetben 2022 februárjában – néhány nappal a háború kitörése előtt – megjelent cikke, íme:

„Amikor 2014-ben Ukrajnában győzött a Majdan „forradalma”, akkor normális országban szinte elképzelhetetlen dolgok történtek. Az oroszbarát vezetést nem egyszerűen lecserélték egy Amerika-barát új elitre, hanem ejtőernyős deszant politikusokat dobtak le. Hitetlenkedve néztük, hogy grúz, litván és amerikai »szakértők« kerültek a frissen megalakult kormányba. Miheil Szaakasvili, Ekaterine Zguladze, Alekszander Kvitasvili grúz, Algirdas Semete és Ajvarasz Abramavicsusz litván, Natalie Jaresko pedig amerikai volt. A hírek szerint az újonnan felálló, nevében ukrán kormány tagjai angolul beszéltek egymással. A pozícióba kerülésük előtt pár órával ugyan megkapták az ukrán állampolgárságot, de ezzel értelemszerűen nem kaptak ukránnyelv-tudást. 

Ahogy ukrán identitást, gyökereket, netán hazaszeretetet sem. A szerencsétlen, kiszolgáltatott és önmaga nemzeti mivoltát kereső ukrán nép pedig mindezt dermedten nézte, némán tűrte. Persze, mert a média elhitette velük, hogy az idegenek elhozzák számukra az áhított nyugati életformát, szabadságot és főként a jólétet. De az orosz befolyás lecserélése az amerikai elitre sajnos csak még mélyebb gazdasági és politikai válságba sodorta őket. Olyannyira, hogy napjainkban már nemcsak a területi integritás került veszélybe, hanem egy véres háború realitásával is számolniuk kell. A kívülről érkezett szakértők, tanácsadók valójában mindig a küldő ország és persze saját zsebük iránt elkötelezettek. Ukrajna a szemükben nem volt több, mint egy ideiglenes megálló, egy lehetőség a meggazdagodásra.”

Nos, hát ezért tiltotta meg az Egyesült államok az ukránoknak, hogy békét kössenek az oroszokkal. Mert az Egyesült Államok vívja Ukrajnában proxy háborúját Oroszország ellen. És az Egyesült Államoknak a legkevésbé sem számít, hogy hány százezer ukrán fog ebbe belepusztulni, míg a százezernyi orosz halottnak kifejezetten örülnek.

Az Egyesült Államok mára a világpolitika egyik legundorítóbb, leggyávább, legaljasabb résztvevője lett. És pontosan így is kell hozzá viszonyulni.

Borítókép: illusztráció (Fotó: AP Photo/Evgeniy Maloletka, File)