Kelet vagy Nyugat: ki fogja uralni a jövőt?

A Danube Institute vendégkutatói, Hendriks Eric és Martin Hugo, valamint Kovács Blanka, a Körforgásos Gazdaságért és Klímapolitikáért Felelős Államtitkárság politikai tanácsadója, a Ludovika Közszolgálati Egyetem Türk Tanulmányok Központjának koordinátora, Biró Dávid moderálásával vitatták meg a keleti és nyugati hatalmak közötti geopolitikai versengés aktuális kérdéseit Tusványoson szerda délután. A beszélgetés fókuszában az energiabiztonság, a kulturális kapcsolatok és a globális hatalmi átrendeződés álltak, miközben a résztvevők a jövő nemzetközi rendjének alakulását elemezték.

Tusványos – Kelet vagy Nyugat: Ki fogja uralni a jövőt? Fotó: Magyar Nemzet

A panelbeszélgetés témája a globális hatalmi versengés jelenkori dinamikája volt, különös tekintettel arra, hogy a jövő világrendjét inkább a Kelet vagy a Nyugat fogja-e meghatározni. 

Tusványos – Kelet vagy Nyugat: ki fogja uralni a jövőt? Fotó: Magyar Nemzet

Biró Dávid megnyitójában kiemelte, hogy 

a világ jelenleg egy olyan korszakváltás előtt áll, amikor a második világháború után létrejött nyugati világrend komoly kihívásokkal néz szembe az erősödő keleti szereplők miatt.

Hangsúlyozta, hogy a panel célja feltárni, milyen irányba mozdul el a nemzetközi rend, és hogyan tudnak a közép-európai országok ebben a kihívásokkal teli térben érvényesülni.

Az első témakör az energiabiztonság és annak geopolitikai vetülete volt, különös tekintettel Közép-Európa orosz energiafüggőségére és a jelenlegi piacok átalakulására. Kovács Blanka hangsúlyozta, hogy 

történelmileg Közép-Európában az energiaellátás nem annyira geopolitikai érdekek mentén alakult, hanem főként a földrajzi adottságok, költséghatékonyság és a hagyományok határozták meg.

Kiemelte, hogy a hidegháború utáni időszakban a hosszú távú szerződések, az orosz gázinfrastruktúrával való kapcsolatok, illetve az atomenergia jelentették az energiaellátás gerincét.

Az ukrajnai háború azonban radikálisan megváltoztatta ezt a helyzetet, így a korábbi szempontok mellett már az energiabiztonság és az ellátás diverzifikálása vált meghatározóvá. Kovács Blanka úgy fogalmazott: 

A háború felgyorsította az európai országok azon törekvését, hogy diverzifikálják energiaforrásaikat, hogy kevésbé legyenek kiszolgáltatva egyetlen nagyhatalomnak.

Hozzátette, hogy 

Közép-Európa számára ez különösen fontos, hiszen földrajzi és gazdasági adottságai miatt kénytelen megtalálni az egyensúlyt az orosz, a nyugati és az alternatív energiaforrások között.

Martin Hugo, aki kínai–francia nézőpontból vizsgálja a globális geopolitikai folyamatokat, kiemelte a kapcsolatépítés fontosságát a globális hatalmi térben. 

Kína és más keleti hatalmak olyan stratégiákat alkalmaznak, amelyek nemcsak gazdasági növekedésükre, hanem geopolitikai befolyásuk erősítésére is fókuszálnak

– hangsúlyozta, kiemelve a nyelv- és kultúradiplomácia szerepét, mint az együttműködés egyik eszközét, amely hidat képezhet a Kelet és Nyugat között.

A kelet–nyugati versengés értelmezése során a szakértő megjegyezte: 

Nem csupán egy hatalmi harcról van szó, hanem arról, hogy milyen világképet és értékrendet kívánnak érvényesíteni a nagyhatalmak. Európa és Észak-Amerika a liberális demokráciákon alapuló rendszert képviseli, míg Kína a központi állami kontrollt és a gazdasági pragmatizmust helyezi előtérbe.

Eric Hendriks, a Telco Institute kínai integrációval foglalkozó kutatója pedig hangsúlyozta, hogy az 

egyes keleti hatalmak integrációja a globális rendszerbe nem csupán gazdasági, hanem mély ideológiai és kulturális kihívásokat is jelent.

Szerinte a kínai befolyás növekedése olyan új feltételeket teremt a nemzetközi kapcsolatokban, amelyeket a nyugati világ hagyományos értékrendje nehezen tud kezelni. Kiemelte, hogy „az ideológiai különbségek, például a liberális demokrácia és az állami kontroll közötti ellentétek, komoly feszültségeket okoznak a globális színtéren”.

A panelbeszélgetés egyik legfontosabb üzenete volt, hogy a nemzetközi politika ma nem fekete-fehér küzdelem a Kelet és Nyugat között, hanem egy összetett, többdimenziós versengés, ahol a közép-európai országok, így Magyarország is, igyekeznek egyensúlyt találni a két nagyhatalmi tömb között. Kovács Blanka kiemelte, hogy „a közép-európai országoknak okosan kell navigálniuk ebben a sokszínű térben, és olyan politikákat kialakítaniuk, amelyek egyszerre biztosítják a nemzeti érdekeiket és a régió biztonságát”.

A globális verseny árnyalt képét jól mutatta Martin Hugo megállapítása: 

Az új világrend nemcsak a hagyományos szuperhatalmak versenyéről szól, hanem arról is, hogy a kisebb országok miként tudnak beilleszkedni ebbe az egyre komplexebb rendszerbe, és hogyan tudják stratégiáikkal befolyásolni saját sorsukat.

Martin Hugo a kapcsolatok és stratégiai rugalmasság témájában hozzátette: 

Nem a nagyobbik partnerhez való függésről van szó, hanem arról, hogy minél több hidat kell építeni különböző partnerekkel.

Ezt úgy fogalmazta meg, hogy a Tu Dao kínai fogalomhoz hasonlóan az országok a saját gyengeségeiket is felhasználhatják arra, hogy javítsák tárgyalási pozíciójukat más hatalmakkal szemben. 

Eric Hendriks a kínai stratégiai vízióval kapcsolatban elmondta, hogy Kína nem a nyugati vezetés lecserélésére törekszik, hanem „egy harmonikus világrend részeként képzeli el magát, ahol különböző civilizációk és kultúrák egymás mellett virágozhatnak”. 

Az elkövetkező évtizedeket nagy kihívások jellemzik majd, de Kína vezetése „a mérsékelt jólét korszakába lépést tűzte ki célul, amely véget vet a káosznak és a szegénységnek”. Ez a cél egy hosszú távú és dinamikus folyamat része, amely a Kínai Kommunista Párt szerint „új korszakot nyit a globális vezetés történetében”.

Kovács Blanka a zöldátállásról is beszélt, amely az Európai Unió ambiciózus terve, 2050-re klímasemleges kontinenssé válni. Ugyanakkor kiemelte, hogy a megvalósításban gyenge tervezés és túlzott optimizmus tapasztalható, továbbá az EU csak a globális kibocsátás 7-10 százalékáért felelős, ezért egyoldalú lépések nem elegendőek. 

Hangsúlyozta, hogy Európa erősen függ az importtól, például kínai napelemekből és afrikai nyersanyagokból, így a zöldátállás geopolitikai szempontból nem feltétlenül szolgálja az európai érdekeket. Ugyanakkor Magyarország jelentős kibocsátáscsökkenést ért el, ami meghaladja az EU átlagát.

Martin Hugo kiemelte, hogy a magyar oktatásban az angol és német dominál, míg a francia, spanyol, mandarin vagy arab nyelvek tanulása elhanyagolt, pedig ezek segítenék a valódi kapcsolódást. Szerinte a diákcsereprogramok létfontosságúak, mert „azok fognak uralni, akik mindkét világot ismerik”.

Eric Hendrix szerint a kelet–nyugat kettősség történelmileg bonyolult, a „Nyugat” fogalma a hidegháború idején erősödött meg, de korábban a keleti országok is használták a „Kelet” fogalmát, gyakran pozitívabb értelemben, míg a „Nyugatot” kritizálták.

Borítókép: Tusványos – Kelet vagy Nyugat: ki fogja uralni a jövőt? (Fotó: Magyar Nemzet)