Hatalmas a harc Latin-Amerikáért, Trump berúgta az ajtót

Az 1823-ban meghirdetett Monroe-elv és annak fokozatos érvényesítése óta a XXI. századra, úgy tűnik, hogy az amerikai kontinensen megkérdőjeleződik az Amerikai Egyesült Államok dominanciája és Kína külső hatalomként szerez stratégiai hídfőállásokat, amelyek jelentősen korlátozzák az USA mozgásterét. Donald Trump ezt felismerve jelentette be, hogy igényt tart nemcsak a Panama-csatornára, de Kanadára, valamint Grönlandra is.

Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke Fotó: Patrick Smith Forrás: Getty Images/AFP

Donald Trump ezt felismerve jelentette be, hogy igényt tart nemcsak a Panama-csatornára, de Kanadára, valamint Grönlandra is, hogy aztán 2026. január 3-án egy sebészi pontosságú akcióban (oroszul: különleges katonai hadművelet) „rendszerváltást és demokráciaexportot” hajtson végre Venezuela ellen, ezzel üzenve Kínának, hogy komolyan veszi nemzetbiztonsági stratégiáját: „az Egyesült Államok újra érvényt szerez a Monroe-elvnek, hogy helyreállítsa Amerika vezető szerepét a nyugati féltekén…”

Vagy ez a hajó már elment?

Kína felvásárolja Latin-Amerikát

„Kína mindig jó barátja és partnere lesz a latin-amerikai és karibi országoknak.” – mondta Lin Jian kínai külügyi szóvivő.

Kína és a latin-amerikai országok közötti kapcsolatok egészen a XVI. századig nyúlnak vissza, amikor is a Manila-galleon kereskedelmi útvonalon porcelánt, selymet és fűszert szállítottak Mexikóba. 1847 és 1862 között pedig évente nagyjából 600 ezer kínai rabszolga érkezett a kubai és a perui ültetvényekre, bányákba, akiknek leszármazottjai adják egyébként a mai kínai közösség alapját. A kapcsolatok azonban igazán intenzívvé csak Kína 2001-es WTO-csatlakozása után váltak.

Ugyanis amíg Kína és Latin-Amerika kereskedelmi forgalma az ezredfordulón még csak 12 milliárd dollár volt, 2025-re 518 milliárd dollárra, vagyis valamivel több mint negyvenháromszorosára nőtt. Az előzetes várakozások szerint 2035-re ez a szám elérheti a 700 milliárd dollárt. A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok tehát alig több mint húsz év alatt a 17-szeresére, más források szerint 36-szorosára nőttek. Ez egyben azt is jelenti, hogy mára Kína lett Dél-Amerika legfontosabb kereskedelmi partnere és Latin-Amerika egészére nézve is felzárkózott az Egyesült Államok mögé.

Jelenleg több mint húsz latin-amerikai és karibi ország tagja az Egy övezet, egy út kezdeményezésnek, amelyet további, kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodásokkal fűznek még szorosabbá. 2007 és 2016 között Kína egyes latin-amerikai országok legbőkezűbb hitelezője volt, a kínai állami „szakpolitikai bankok” évi átlagban 10 milliárd dollár hitelt helyeztek ki. A kínai építőipari cégek pedig rendszerint indulnak és nyernek is az állami tendereken, maguk mögé utasítva riválisaikat. Ezek jellemzően látványos, jól kommunikálható, stratégiai jelentőségű projektek, amelyek tovább növelik Kína elfogadottságát és a kínai technológiába vetett bizalmat. Legyen szó Brazília elektromos hálózatáról, a bogotái metróról, Latin-Amerika legnagyobb naperőművéről a patagóniai sivatagban vagy a chilei 5G-hálózatról. Nicaraguában egy 445 kilométer hosszú óceánközi csatorna építéséről határoztak, ami összeköti az Atlanti- és a Csendes-óceánt. 

Ez az 50 és 80 milliárd dollár közé tehető beruházás azért is kiemelten fontos a kínaiak számára, mert elég mély és széles lenne ahhoz, hogy – szemben a Panama-csatornával – óriáshajókat is tudjon fogadni. Hasonlóan stratégiai fontosságú a Chancay-kikötő is. A 3,5 milliárd dolláros beruházás jelentőségét mutatja, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök személyesen vett részt az avatóünnepségen. A kikötő – mely a kínai Cosco tulajdonában van – teljesen átrajzolja a kontinens útvonalát, hiszen közvetlen tengeri utat létesített Shanghaj és Latin-Amerika között, teljesen kikerülve ezzel az Egyesült Államok kikötőit. A tengeri út 35–40 napról 23 napra csökkent, a költségek pedig 20 százalékkal mérséklődtek. Peru akar lenni „Dél-Amerika Szingapúrja”. A mintegy 4 500 kilométer hosszú vasúti összeköttetést pedig Kína és Brazília építi.

A cél világos: kikerülni a Panama-csatornát, ezzel pedig egy Kína által ellenőrzött transzkontinentális folyosónak a kiépítése.

Latin-Amerika eddig sem elhanyagolható világkereskedelmi szerepe még inkább felértékelődik azáltal, hogy az elektromos átálláshoz szükséges lítiumkészletek 60 százaléka hever ott, a réz több mint 36 százalékával (és a kőolaj egyötödével) együtt. A latin-amerikai lítiumkészlet nélkül pedig az Amerikai Egyesült Államok elektromos autógyártása, illetve zöldátállása nem lehetséges. Jelenleg a lítiumkincsek döntő többségével a kínaiak rendelkeznek és a Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése is azt mutatja, hogy ez a jövőben sem fog érdemben változni.

A több mint kétszáz éve érvényben lévő Monroe-doktrínát alig több mint húsz év alatt sikerült kibeleznie Kínának.

És ehhez még tankokra sem volt szüksége, „csupán” befektetésekre.

Viszlát, Monroe!

„Azért vagyok itt, hogy elindítsam az együttműködésünk új fejezetét.” – jelentette ki Barack Obama.

Kína tehát felvásárolta Latin-Amerikát a XXI. század elejére, mert az Amerikai Egyesült Államok érdektelen volt és elhanyagolta a térséget. De miért? Az USA passzivitásba vonult, mert a hidegháború után a gyengülő európai jelenlét mellett valójában semmi sem fenyegette regionális érdekszféráját, miközben vigyázó tekintetét elsősorban Európára, illetve a Közel-Keletre vetette.

Barack Obama elnökségével megjelent egy olyan külpolitikai gondolkodás a térségről, amely az önkritikáról és a múlt döntéseinek a felülvizsgálatáról szólt – és az emberi jogokról, papíron. 2009-ben Obama nyilvánosan kért bocsánatot az Egyesült Államok múltbéli hibáiért, amit elkövettek Latin-Amerikában és egy olyan korszakot hirdetett meg, amely „a kölcsönös tiszteleten, a közös érdekeken és a közös értékeken alapuló együttműködésre” fog épülni. Ennek jegyében állította helyre például a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, miközben a kommunista ország a háttérben vígan együttműködött Kínával egy közös katonai kiképzőbázis építéséről Florida partjaitól mindössze 150 kilométerre.

John F. Kennedy ennél kevesebbért is blokád alá vonta a térséget. Noha az Obama-féle külpolitikát Trump nem kívánta folytatni, neki sem sikerült visszaépítenie a latin-amerikaiak bizalmát azzal, hogy több országra is szankciókat vetett ki, megnyirbálta az északi háromszög országok segélyét a karibi térségben, és újratárgyalta a NAFTA-t.

Jelentős részben a kínaiak latin-amerikai előretörésének ellensúlyozására hirdette meg 2021-ben a G7 a Biden-adminisztráció kezdeményezésére a Build Back Better World (B3W) programot, hogy felvegye a versenyt a kínai Egy övezet, egy út kezdeményezéssel, de mivel alig rendeltek hozzá forrást (az első évben 6 millió dollárt), a projekt lényegében hamvában halt. Azt, hogy az amerikaiak mennyire elvesztették a realitásérzéküket, jól mutatja, hogyan próbáltak meg rálicitálni a Chancay-kikötőre. A Joe Biden vezette (?) demokrata kormányzat úgy gondolta, hogy a perui kormányt simán lekenyerezhetik kilenc darab Black Hawk helikopterrel és néhány leselejtezett metrókocsival. Ízlelgessük csak egy pillanatra: van egy óriási kínai megakikötő-projekt, amely az ország egykori nagyságát hirdeti, majd jön az amerikai elnök és ad néhány helikoptert. És persze használt vasúti kocsikat. Üvöltő kontraszt, ami kristálytisztán mutatja, miért marad le az Egyesült Államok ebben a küzdelemben. További problémát jelent általában, hogy Washington nem tudja oly módon ösztönözni az amerikai cégeket az USA stratégiai érdekeinek előmozdítására, ahogy Kína ezt meg tudja tenni saját állami és magáncégeivel.

Sovány vigasz, de sikerként könyvelhetik el a nyugati narratíva egységesítését a kínai befektetésekkel szemben. Eszerint a kínai–latin-amerikai kapcsolatok elmúlt két évtizedének felfutása teljességgel egyoldalú folyamat, amelyben a világuralmi ambíciókat dédelgető, rosszindulatú, saját autokratikus berendezkedését terjeszteni és a „szabályokon alapuló nemzetközi rendet” felrúgni kívánó Peking lép fel aktív cselekvőként, amihez a latin-amerikai országok csak passzívan assszisztálnak saját vezetőik korruptsága, rövidlátása vagy diktatórikus hajlamai miatt – ismerős, nem?

Trump: Hello, Donroe!

„Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy a Kínai Kommunista Párt kiterjessze befolyását…” – mondta Marco Rubio.

Trump újraválasztása a Monroe-doktrína visszatérését is jelenti, ami az elnök tálalásában Donroe-elvként éledt újjá és amely átpozícionálja az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiáját. Vagyis egyesíteni akarja a nyugati félteke amerikai hegemóniáját az America First politikájával, miközben a nemzetközi jogot, a szabályokon alapuló nemzetközi rendet véglegesen felrúgta, hogy helyébe valami teljesen új jöjjön: mégpedig a nyers erő politikája. Tehát az a kereskedelempolitika, az a beruházáspolitika, az a gazdaságpolitika, az a külpolitika, ami eddig a nemzetközi renden nyugodott, most légüres térbe került.

Donald Trump nyomására a Blackrock átvette a Panama-csatorna két, stratégiai fontosságú kikötőjének irányítását, amely egészen idáig kínai kézben volt. A venezeulai elnök és feleségének elfogása Caracasban és New Yorkba szállítása, az olajszállító hajók elleni akciók, újbóli igény a stratégiai fontosságú Grönland szigetére vagy a Közel-Kelet Riviérájának aposztrofált Gáza-terve mind-mind ezt erősítik.

Az üzenet végtelenül egyszerű: válassz minket, vagy számolj a következményekkel!

Ennek a magatartásnak az a hátulütője, hogy az erőpolitikán kívül nem ígér semmi mást. Nem párosul már azzal a szoftpolitikával, amely az Egyesült Államok erejét adta már a XIX. században, és amely meghatározó szerepet játszott a hidegháború és vele együtt a XX. század megnyerésében is. A szabadság, a lehetőségek, a születési előjogoktól mentes szabad emberek sikeres társadalmának ígérete azonban a múlt árnyékába veszett. És azt látjuk, hogy ahol a XXI. században beavatkoztak, ott működésképtelen államokat, lerombolt infrastruktúrát, lefejezett társadalmakat és totális káoszt hagytak maguk után.

Tehát az Amerikai Egyesült Államoknak nem maradt ajánlata sem Latin-Amerika, sem a világ többi része számára. Kínának viszont van: partnerséget és együttműködést ajánl, és nem szab sem politikai, sem ideológiai feltételeket (legalábbis még nem). A latin-amerikai államok pedig arrafelé hajlanak, ahol a gazdasági és a politikai érdekeiket biztonságban tudhatják. Kérdés, hogy semlegesek tudnak-e maradni, és ha igen, meddig.

A gazdasági realitás az, hogy Latin-Amerikának és Kínának szüksége van egymásra, kapcsolataik nem vághatók vissza nullára. Az USA pedig nem tudja teljes mértékben helyettesíteni Kínát sem a latin-amerikai mezőgazdasági termények és ásványkincsek felvásárlójaként, sem a szükséges ipari termékek szállítójaként, sem pedig a nagy volumenű beruházások finanszírozójaként. Jó példa erre Argentína esete, ahol Javier Milei kifejezetten Kína-ellenes programmal került hatalomra, és közismerten jó kapcsolatokat ápol Donald Trumppal. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy az argentin–kínai gazdasági kapcsolatok megszűntek volna: az üzlet tovább folyik, csak a korábbiaknál kevesebb politikai csinnadrattával.

A kínaiak nem hagyhatják csak úgy kiszorítani magukat Latin-Amerikából, mert szükségük van az ottani piacokra ahhoz, hogy gazdaságuk továbbra is életképes tudjon maradni. Emellett szükségük van a lítiumra, a rézre, az acélra és persze az olajra is. Amennyiben az Amerikai Egyesült Államok ki tudja szorítani a sárkányt, azzal súlyos károkat tud okozni Kínának.

Ha viszont Trumpnak nem sikerül kiszorítania Kínát a hátsó kertjéből, akkor nemcsak a Donroe-doktrína, hanem az Egyesült Államok világhatalmi szerepe is végérvényesen kudarcot vall.

Akárhogy is nézzük, a tét rendkívül magas, a végeredmény bizonytalan. Mi pedig szemlélői vagyunk ennek a játszmának, ami még csak most vette kezdetét.

Egy biztos: a Monroe-doktrína újjáéledt.

Borítókép: Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke (Fotó: Getty Images/AFP/Patrick Smith)