Varsó II. – A „magyar” Varsó

Szombat reggelenként olvasható lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló, húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítsen most, a lengyelek példájával.

A Királyi útra visszatérve álljunk meg egy pillanatra II. Rákóczi Ferenc emléktáblájánál. Felirata egyszerű és időtlen:

„II. Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély fejedelme, a lengyel trón

várományosa

A magyar és közép-európai nemzetek szabadságáért 1703 és 1711 között vívott

szabadságharc

vezetője 1701-ben, bécsi börtönéből Lengyelországba menekülve e házban talált

menedéket.

A szabadságharc leverése után is Lengyelországba jött, végül törökországi

emigrációban halt meg.”

Így volt. S köszönet, amiért Varsóban állva felidézhetjük mindezt…

A Szent Kereszt-templom mellett álló Rákóczi-emléktábla után elhagyjuk a Királyi utat, hogy bejárjuk a Krasinski-parkot.

Előbb Pilsudski marsall szobra előtt hajtunk fejet. Majd Wisinszky kardinális és II. János Pál emlékezete előtt. S olvassuk a hatalmas kőkereszt tövében az írást:

NIECH ZSTAPI DUCH TWOJ!

I ODNOWY OBLICZE ZIEMI TEJZIERI – AMEN

S ha mindezt elolvastad, hát odaállhatsz az ismeretlen lengyel katona sírja elé.

Nekik aztán volt… Gondoljunk csak Katynra. Igen… Katyn. Az ott kihantolt lengyel tisztek földi maradványait is ide hozták. S hogy Katyn miatt, valamint Lengyelország megszállása miatt Sztálin nem ült Nürnbergben a vádlottak padján, az bizony a Nyugat örök szégyene marad.

De ti, katyni hősök, nyugodjatok békében, és legyen emlékezetek örök.

Itt, az ismeretlen katona sírjánál olyan urnákat helyeztek végső nyugalomra, amelyekben lengyel katonák vérévek átitatott föld van. Föld a csataterekről. S a mauzóleum falán a csaták helyszínei…

Istenem…

Túl sok tábla ez egy népnek…

KONFEDERACIA BORSKA

WILNO

MALOGOSZCZ

ZYRZYN

ILZA

BIALISTOK

SYBERIA

CYTADELLA WARSAWA

LUKISZKI

POZNAN

LUBLJANKA

KATYN

PODGAJE

WESTERPLATTE

GLOGOW

LEGNICA

GRUNWALD

BORODINO

ZAMOSC

TEMESVÁR

És a többi, végeláthatatlanul…

Mi is emelhetnénk egy ilyen mauzóleumot magunknak. És nekünk is lenne ennyi táblánk. És eltöprenghetnénk egész irodalmunk legiszonyatosabb során, amely ráadásul éppen a Himnuszunkban van:

„S ah, szabadság nem virul a holtak véréből”

Iszonyatos… Mert ha ez igaz, akkor a mi halálaink még értelmetlenek is voltak. Ezért aztán odamenekülünk a Szózathoz:

„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel hiába

szakadt meg a Honért”

Nem lehet. Legyen ennyi elég…

Ezt suttogja most a park szökőkútja is.

S ha meghallgattuk a suttogást, akkor sétáljunk át a tér másik oldalára, ahol szintúgy egy magyar nyelvű emléktábla vár ránk.

Amikor 1920-ban kitört a háború Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, az Új Nemzedék című lap ezt írta:

„Nem tudjuk, mit tesz a Koalíció, de nekünk készen kell állnunk arra,

hogy Lengyelország oldalára álljunk.Lengyelország sorsa a mi sorsunk.”

S úgy lett. Teleki Pál elrendelte, hogy a Weiss Manfréd-művek összes lőszer- és fegyvertartalékát bocsássa Lengyelország rendelkezésére, továbbá hogy a gyár a következő hetekben csak Lengyelország számára termelhet. A szovjetekkel vívott döntő ütközet előtt 48 millió Mauser típusú lőszert, 13 millió Mannlicher típusú lőszert, megszámlálhatatlan tüzérségi lőszert, 30 ezer Mauser karabélyt, több millió karabélyalkatrészt és 440 tábori konyhát szállítottunk a lengyeleknek.

És a lengyelek ezt sem felejtették el nekünk.

Josef Pilsudski marsall a lengyel győzelem után több beszédében mondott köszönetet a magyaroknak, amiért felbecsülhetetlen mértékben járultak hozzá a „visztulai csodához”, vagyis a szovjetek legyőzéséhez. S 1921-ben a szejm megtagadta a trianoni békeszerződés ratifikálását, vagyis Lengyelország soha nem ismerte el jogi értelemben Magyarország feldarabolását.

A lengyelek erre is emlékeznek. És őrzik az emlékezetet. Mi ezt is elfelejtettük. És csak önmagunkat hibáztathatjuk mindezért.

Mielőtt felkeressük a magyarok további emlékeit, meg kell állnunk a Tudomány és Művészet Palotája előtt. Azért, mert útba esik, s azért is, mert muszáj megállni előtte.

Ez a „kommunista barokk” palota Sztálin elvtárs ajándéka a testvéri lengyel népnek. Istenem, micsoda ocsmány cinizmus… Előbb megszállok egy országot, kiirtom az értelmiségét, aztán palotát ajándékozok nekik. Ilyen aljas még Hitler sem volt.

A ma valamiért Varsó jelképének számító szörnyűség mögött épül a város modern negyede.

Felhőkarcolók… Mint bárhol Európában, bárhol a nyugati világban. Épül az egyenkörnyezet, amelyből kinőnek majd az egyenvágyak, azokat kielégítik az egyencégek – és az egész összeáll majd egy dicstelen egyenbukássá.

Amikor a lengyelek 1830-ban fellázadtak az oroszok ellen, Kossuth így szónokolt Zemplén megye közgyűlésében:

„A lengyelek ügye egész Európa ügye, s bátran merem mondani, hogy aki a

lengyelt nem tiszteli,

aki áldást nem mond igazságos fegyvereikre, önkirályát, önhazáját sem tiszteli.”

Aztán száz évvel később, 1931 novemberében ismét felkeltek a lengyelek megszállóik ellen, és mi, magyarok ismét segítséget nyújtottunk nekik. A segítségért hálás lengyelek pedig emléktáblát állítottak ezért a Staszic-palota falára. Íme a tábla. Magyar címerrel, s a két évszámmal: 1831, 1931. Köszönet ezért is…

S emléktábla örökíti meg azt is, ahogy a magyar szabadságharc megjelenik a lengyel irodalomban. Prust A bábu című regényének egyik hőse Ignacy Rzecki, aki gyalogsági tisztként szolgált a magyar szabadságharcban, így ír emlékeiről:

„Már 1853 februárjában kiszabadultam s hazamehettem Varsóba. Még tiszti

rangomat is visszaadták. Ez volt az egyetlen emlék, amit Magyarországból

magammal hoztam, nem szólva két sebemről. Egyik a mellemen, másik a lábamon.

Ennek tulajdonítható, hogy a tisztek ebédet adtak tiszteletemre, s ezen sűrűn

ürítettünk poharat a magyar gyalogság egészségére. Ettől az időtől fogva vallom,

hogy a legigazibb barátság a harcmezőn születik.”

Nos, kedves Rzecki uram, akkor nekünk, lengyeleknek és magyaroknak igazán volt alkalmunk összebarátkozni…

S ha már erre járunk, álljunk meg a Czapski-palotánál is, ahol azokra a lengyelekre emlékezhetünk, akik pénzt és élelmet gyűjtöttek az ’56-os magyar forradalom alatt minekünk, és tömeges véradásokon adták vérüket minekünk. Ebben a palotában volt az adományok gyűjtőhelye, ezért helyezték el itt az emléktáblát.

S akkor elérkeztünk Korompay Emánuel emlékéhez.

Hogy ki volt ő? Idézzük fel alakját a Magyar Varsó című remek kiadványból: „Korompay Emánuel Aladár csodálatra méltó és egyben tragikus sorsú személyiség volt. Nemcsak nagyszerű katonaként, hanem jeles nyelvészként, vált ismertté. Jóllehet Magyarországon született, önszántából választotta a lengyel állampolgárságot, és 1919-ben belépett a lengyel hadseregbe. Százados rendfokozatban a katonai hadtápigazgatás területén dolgozott. A múlt század harmincas éveiben a Varsói Tudományegyetemen magyarlektorként dolgozott. Mivel abban az időben nem voltak a magyarnyelv-tanuláshoz szükséges tankönyvek, elhatározta, hogy saját maga készít egyet. Ő szerkesztette az első lengyel–magyar szótárt. A háború kitörésekor tudatosan úgy döntött, hogy Lengyelországban marad. Már 1939-ben szovjet fogságba esett, és a starobielski fogolytáborba került. A következő év tavaszán Harkovban sok ezer lengyel katona bajtársával és értelmiségivel együtt őt is meggyilkolták.”

Ő volt hát Korompay Emánuel, barátaim. Az önszántából lengyel, aki a halálba is követte választott nemzetét, és aki soha sem tagadta meg magyarságát. Emlékezetét két emléktábla is őrzi. Az egyik a Varsói Egyetem falán,a másik egykori lakóházán.

És velünk van örökre, lengyel és magyar szívekben. És egy tölgyfában is, amelyet az ő tiszteletére ültettek, méghozzá a Szent István-templom kertjében. Mert bizony Szent István-templom is van Varsóban, amelynek védőszentje a magyar állam alapítója, Szent István király.

Még egy magyar emlékhez zarándokolunk el, méghozzá a külvárosba, a Bieloleka kerületbe. Azért jövünk el idáig, hogy fejet hajthassunk O’sváth László előtt.

Amit róla tudnunk kell, szintúgy remekül foglalja össze az imént már idézett kiadvány: „O’sváth László jogász volt, a második világháború alatt magyar belügyminiszter. A hivatalos tilalom ellenére segítette a sok ezer lengyel menekült befogadását a magyarországi táborokban. Segítségével közel ötszáz táborban élő, több mint 130 ezer menekült élte túl a háborút. O’sváth nemcsak menedékről gondoskodott, hanem lehetőséget teremtett részükre tanulásra és kultúrára is. Az emlékművön olvasható azon mintegy harmincöt magyar történelmi személyiség neve és korabeli pozíciója, akik hozzá hasonló módon segítséget nyújtottak a II. világháború alatt a menekült lengyeleknek.”

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy hangosan felolvassuk az emlékmű szövegét és a névsort:

„A magyar–lengyel történelmi barátság elkötelezettje, több mint 130 ezer lengyel menekült befogadásának, ellátásának és nyugatra segítésüknek megszervezője 1939 és 1943 között, szembeszállva a szélsőjobb és a szélsőbal erőivel. A közép-európai kereszténydemokrácia megújulásának hirdetője. Emlékművén keresztül fejezi ki a lengyel nemzet köszönetét mindazoknak, akik a lengyel menekültek megmentését előmozdították.”

És a névsor:

Antall József

Apor István

Baló Zoltán

Csáky István

Csekonics István

Csorba Tibor

Csorba Heléna

Esterházy János

Domszky Pál,

Dóró Gábor

Hász István

Horthy Miklós

Kállay Miklós

Keresztes-Fischer Ferenc

Kudar Lajos

Soós Géza

Teleki Pál

Tomek Vince

Serédi Jusztinián

Utassy Lóránd

Varga Béla

Andrássy Ilona

Andrássy-Odeschalhi Klára

Károlyi Józsefné

Salamon-Rácz Tamás

Szapáry Erzsébet

Weiss Edit

Zeyk Adél

Lukács Sarolta

Simon Elemér

Angelo Rotta

Fryderyk Born

Vajkai Rózsa

Ha Budapesten állna egy emlékművön ez a névsor, összeülne az ENSZ Biztonsági Tanácsa, és sikoltoznának a hivatalos rettegők.

Ezért kell elzarándokolni egészen Varsóig, hogy lássuk az igaz magyar történelmet. S csak remélhetjük, hogy egyszer eljönnek ide fejet hajtani az otthoni liberálisok is. Mert az igazság, így vagy úgy, de mindig kiderül valahogyan.