Varsó I. – Sursum corda

Szombat reggelenként olvasható lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló, 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítsen most, a lengyelek példájával.

De térjünk vissza a város históriájához. A 14. században lett Varsó Mazóvia fővárosa, s mint ilyen, a mazóviai fejedelem székhelye. Igen ám, de 1529-ben kihalt a fejedelmi dinasztia, s a várost visszaszerezte a lengyel korona. Ebben az évben ülésezett itt először a Szejm, majd negyven évvel később Varsó lett a Szejm üléseinek állandó színhelye.

Végül aztán 1596-ban III. Vasa Zsigmond király végleg áttette székhelyét Krakkóból Varsóba, ami elég logikus lépésnek tűnt, lévén Varsó mégis csak lényegesen közelebb van Vilniushoz, a Lengyel–Litván Államszövetség másik fővárosához, mint Krakkó. S egy év híján kétszáz évig így volt minden, ám 1795-ben a Porosz Királyság annektálta Varsót, és a város az új Kelet-Poroszország tartomány fővárosa lett. Aztán jött Napóleon és felszabadította a várost, amely előbb a Varsói Nagyhercegség fővárosa, majd az 1815-ös bécsi kongresszus után a Lengyel Királyság fővárosa lett. Ez a lengyel állam perszonálunióban létezett az Orosz Birodalommal. Az oroszok pedig nem nagyon tartották tiszteletben a lengyel alkotmányt, emiatt 1830-ban kitört a felkelés ellenük. Az egy évig tartó háborúból a lengyelek kerültek ki vesztesen. Egészen 1918-ig kellett várni, hogy Varsó ismét a független lengyel állam fővárosa legyen. Két év múlva újra kitört a háború – akkor már a világ első szörnyállama, a Szovjetunió ellen –, amikor is a lengyelek megfutamították a városra törő Vörös Hadsereget.

A második világháború kitörése után Lengyelországot a két ikerszörny, Hitler és Sztálin annektálta, Varsó pedig az úgynevezett Lengyel Főkormányzóság fennhatósága alá került – vagyis náci adminisztráció igazgatta. És Varsó – csakúgy, mint egész Lengyelország – iszonyatos szenvedéseket állt ki. Túlélte a város a varsói gettólázadás borzalmait és a megtorlást, a nácik és a szovjetek tömegmészárlásait, kegyetlenkedéseit és pusztításait, a Honi Hadsereg tagjainak szovjetek általi meggyilkolását és tömeges deportálását – túlélt mindent.

Mert a lengyelek olyanok, mint mi. Mindenképpen élni akarnak valahogyan. És élnek. Él ez a város is…

Pedig talán Eisenhower tábornok, az Egyesült Államok későbbi elnöke sem hitte, hogy élni fog, amikor 1945. szeptember 23-án megállt az öreg piactéren, a Ryneken. És azt látta, amit látott…

Csak romokat. A teljes és végső és visszavonhatatlan pusztulást. Csak a lengyelek gondolták másképpen. Pedig ráadásul ők a jó oldalon harcoltak mindvégig, mégis: azt kapták „jutalmul”, amit mi büntetésből. A szovjet fennhatóságot.

De a romokból, a rettenetes történelemből új élet lett. És a mindent túlélés örök parancsa. Mert hát, tessék-tessék, nézzék és lássák a csodát: Eisenhower tekintete a végső pusztulás szomorúságán és fájdalmán siklott végig, és most ilyen a Rynek. Élettel teli és gyönyörű...

És érdemes az első álmélkodás után belenézni a történelem szemébe, a házak kedves históriájába.

Itt van mindjárt az ötös számú ház, a Baziliszkusz-ház. Ott a rettenetes, pillantásával halált hozó szörny a fakapun…

Aztán itt a Mór-ház. Nevét a reneszánsz portálon ékeskedő mór fejről kapta. Az egymás mellett álló három épületnek amúgy csak a homlokzata különálló, belül összekapcsolták, egybenyitották őket, és bennünk foglal helyet a Varsói Történeti Múzeum.

Mellette áll a Miczkiewicz Irodalmi Múzeum. S akkor máris megérkeztünk a Fukier-házhoz…

Történetét majd a következő részben mondom el, amikor a „magyar” Varsót mutatom meg önöknek. Most csak koncentráljunk a ház falán lévő évszámokra: 1566–1953. Lássuk be: a kettőből az 1566 tűnik ígéretesebbnek… S épp ily ígéretesek a lépcsőkön égő gyertyák, a kovácsoltvas szőlőfürt cégér, és a zsalugáterekre festett csendéletek…

A szomszédságot három öreg, bölcs bagoly vigyázza. Ők látták a bevonuló rettenetes nácikat is, a rettenetes szovjeteket is – ezért olyan bölcsek és elpusztíthatatlanok…

Éppen, mint az oroszlán a szomszédban. S kissé távolabb a vaddisznó… A bölény, a medve… Vajon az eltűnt pogány világ köszön vissza ezekben az állatokban?

Ha igen, úgy Piotr Skarga fölöttébb haragszik a szomszédban. Mert hát mégis csak ő volt annak a bizonyos, királyi székhelyét Varsóba áttevő III. Zsigmondnak udvari papja, a kérlelhetetlen szigorúságú, megvesztegethetetlen jezsuita, a lengyelek egyik legnagyobb hatású hitszónoka, aki egész életét a protestantizmus elleni harcnak szentelte. Az ő emlékezetét őrzi ez a ház – és egészen bizonyos, hogy a szigorú jezsuita atya elég rossz viszonyt ápol a tér közepén álló hableánnyal is. Szegény Sawa… Az atya szerint neki igazából lennie sem volna szabad…

Innen aztán, a tér sarkából, kicsike utca visz le a folyó felé.

Régi házak, egy gyönyörű, öreg fa, sárga akác… S valahonnan olyan ismerős minden… Hát persze! Wajda csodálatos Katyn filmjében itt menekül a főhős az őt üldöző kommunista pribékek elől…

Lassan majd ránk esteledik.

2013. május 28-a, kedd, késő délután, kora este. Egy kicsike belvárosi templom előtt állunk, ahol kezdődik egy egyszerű, hétköznapi, esti mise. És nézzék csak: folyamatosan áramlik a nép a templomba, és főleg fiatalok… Nyílik és csukódik a templomajtó, ki-be szállnak az angyalok…

Nos, ez a nemzet nem fog eltűnni a semmiben. Ez a nemzet életre ítélt, amennyiben nem rúgja le magáról vallását, hitét, meggyőződését, mint Európa nagy részének szerencsétlenjei és nyomorultjai…

A Palota tér a királyi palotáról kapta nevét – bár ezt szerintem nélkülem is kitalálták volna…

De az már nem biztos, hogy rátaláltak volna a magányos erkélyre. Ide majd kiülök egyszer. Egyszer, ha meghaltam. Talán egy karácsony éjjelen…

Igen, rengeteg dolgom lesz a halálom után. Elmenni mindenhová, ahová életemben nem sikerült, és visszamenni mindenhová, ahová visszavágytam, és ígéretet tettem, hogy majd visszatérek.

Aztán nem tértem vissza soha…

S miközben majd elmegyek mindenhová, arra is vigyáznom kell majd, nehogy megijesszem az alvó kisgyerekeket…

Hiába, no, nehéz és fárasztó elfoglaltság halottnak lenni. Legalább annyira nehéz, mint garabonciás diáknak, vagy Krúdy Gyula bácsi szellemének…

Szóval ide eljövök majd.

Karácsony lesz, havazás, szeretet és Isten csöndje.

Én pedig csak ülök majd a hidegben, mint Oscar Wilde boldog hercege, és nézem a pelikános ház titkait. Ha lesznek még titkai. Ha lesznek még titkok. Ugyanis Cseh Tamás állítása szerint a „világ varázstalanítva lett” – és ezzel egyre feleslegesebb vitába szállni.

De a királyi palota még vitatkozik.

Igen, ez az a palota. Itt ülésezett a Szejm, ide költözött III. Zsigmond, itt írták alá az 1791. május 3-i alkotmányt, itt álmodott mindig a lengyel függetlenség. Nem csoda, hogy a nácik földig rombolták. Aztán 1971-ben úgy határozott a nép, hogy újjáépíti. Közadakozásból, és a külföldre menekült lengyelek adományaiból. Ugyanis a kommunista állam egyetlen zlotyit sem adott az újjáépítésre, hiszen a kommunizmus ez ügyben is a nácizmussal áll rokonságban: gyűlöli a függetlenséget és a szabadságot.

Szóval újjáépült a palota.

Előtte pedig Lengyelország legrégebben emelt emlékműve áll: Az 1644-ből való Zsigmond-oszlop. A 22 méter magas „Kolumna Zygmunta” egyik kezében kardot, másikban keresztet tart, hogy örökre emlékeztesse a lengyeleket a históriára, a múltra, és a megmaradás zálogaira…

Innen, Zsigmond király oszlopától indul a Királyi út, Varsó legszebb sétálóutcája.

Itt a történelem sétál, a történelemmel lehet kézen fogva sétálni…

Legelőször is megsimogatja arcodat a Szent Anna-templom békéje. Klasszicista homlokzata a velencei Il Redentore-templom másolata. A Szent Anna-templom szomszédságában magasodik Adam Mickiewicz emlékműve. Mert nincsen lengyelség Mickiewicz nélkül, miképpen nincsen magyarság Petőfi nélkül. Hát ezért áll itt a költő szobra, mindjárt a Királyi út elején.

Tavasz honában, pompás kertek közé zárva

Hervadtál el, te ifjú rózsa, mert a röpke

Perc úgy ellibbent tőled, mint színarany lepke,

S szíved mélyén ottmaradt az emlék – a lárva.

Északon csillagtenger ont fényt lengyel tájra.

Miért sűrűbb amott az égi fények röpte?

Tán tűz-szemed, míg a sír éje be nem lepte,

Nyomot égetett, örök égi úton szállva?

Lengyel lány! Így érek én is magányos véget.

Baráti kéz itt szórjon felém könnyű hantot!

Sírodnál az utasnép gyakran elbeszélget,

S akkor én is meghallom majd a honi hangot.

És ha felcsendül rólad egy magányos ének,

Sírod láttán hozzám is zümmög majd a dalnok.

Így szól Mickiewicz hangja a romantika nemzetet megtartó lelkesedéséből. Ő, a három bárd egyike, s talán legnagyobbja, éppen olyan hatást ért el a lengyel ifjak körében, amikor megírta a Konrad Wallenrod című elbeszélő költeményét, mint Petőfi a magyaroknál a János vitézzel, vagy Arany a Toldival. Ezért van az ő helye a királyi úton, és a lengyelek megtartó emlékezetében.

Továbbsétálva megállhatunk egy szintúgy klasszicista templom előtt, melyet szenteltek pedig a mennybe felvett Szűz Máriának és jegyesének, Szent Józsefnek.

Mellette pedig a Namiestnikowski-palota áll, őrség vigyázza, merthogy ez a lengyel elnöki rezidencia. De másról is híres! Például itt írták alá 1955-ben a rettenetes emlékezetű Varsói Szerződést. És itt tárgyalt a kommunistákkal a Szolidaritás küldöttsége 1989-ben. Az elnöki palota udvarán áll Jozef Poniatowski lovas szobra. A herceg Franciaország marsallja volt és Napóleon csapatait vezette.

S elérkezünk egy másik templomhoz, amelyet szintúgy Szent József tiszteletére szenteltek. Ez Őrző Szent József temploma. Nem tudni, hogyan, de az egyetlen épület, amely sértetlenül megúszta a második világháború esztelen, vadállati pusztításait. Emlegetik úgy is, mint a „Vizitációs nővérek temploma”, ugyanis e rend kolostorával épült egybe.

Íme, a kolostor… Szent Antal őrzi a csöndjét… S egy öreg lengyel apáca támaszkodik a botjára.

Ő itt egy egész világ. Egy élet… S hogy mi van abban az életben? Benne van a huszadik század. Ami alig-alig volt kibírható – mégis, eddig úgy tűnik, lényegesen jobb volt, szebb volt, élhetőbb volt, mint a huszonegyedik.

Tartok tőle, hogy ennek az új, ma még fiatal és elborzasztóan ostoba századnak a végén már senki sem fog találni botjára támaszkodó, öreg apácát. Ha lesz még egyáltalán, aki keresgél majd ilyesféle avítt dolgokat… Ha lesz még valaki, akinek emberi arca lesz…

Ilyesféle dolgokon lehet eltöprengeni a Vizitációs nővérek templománál, aztán a Hotel Bristol nagyvonalú, elegáns szecessziójának szépségében.

S a Királyi úton áll a Varsói Egyetem is. És Kopernikusz szobra. S végül a Szent Kereszt-templom…

Bernardo Bellotto festő képét helyezték el az utcán, amely ezt a templomot ábrázolja, és a hozzá tartozó egykori utca képét is a 18. századból.

No hát akkor… Melyik korban élnétek szívesebben? Tudom-tudom… Fel sem merül ez a kérdés ma már. Hiszen nincsen múlt. S mert nincsen, hát jövő sincsen. Ezért nem látja végzetét az emberiség.

Csak a keresztjét hordozó Jézus látja…

Állj meg egy pillanatra Jézus előtt. Nézd a kezét. Ahová mutat, ott a semmi. S ha jobban megnézed, hát ott a minden. A mindenség és a megváltás. Csak át kell menni az ajtón. Előbb-utóbb mindnyájunknak. S majd akkor legyen erőnk megfogadni:

SURSUM CORDA

Igen…

Emeld fel szívedet, vándor… Miképpen Juhász Gyulánk felemelte...

A hegyre tartok. Sápadt glóriában

Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,

Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,

Az ösvény egyre magasabb.

S míg én előre tartok lankadatlan,

Csittulni kezd a távolok zaja,

Csak halk zsibongás zsong föl a magasba

És fönn az is – harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,

Csak végtelen sejtésű nyugalom,

A csillagok némán álmodva égnek,

Sötéten szunnyad a falomb.

S belémerülve a fénybe, a ködbe,

Örök Pán muzsikáját figyelem,

Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,

És föllobog a Végtelen!