A pusztítás lágy fényei

A második világháború egyik tragikus záróakkordja volt Budapest 1944–45-ös ostroma, amit Tóth László a Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével újszerű nézőpontból láttat.

Nincsenek sötét hátterek, sem lobogó lángok, épp ettől az érzelmi visszafogottságtól lesz az ábrázolás drámai Fotó: Bach Máté

Mindannyiunknak köze van ahhoz a történethez, amibe a Várnegyed Galéria Ostromképek című tárlata enged bepillantást. A második világháború egyik tragikus záróakkordja volt Budapest 1944–45-ös ostroma, amit Tóth László jogász, műgyűjtő, szakíró és kiállítástervező a Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével újszerű nézőpontból láttat.

Vannak a történelemkönyveink, hogy nevekkel és évszámokkal elemezzék és adatszerűsítsék, valahogy a normalitás világában is értelmezhetővé tegyék a háború iszonyatát. És vannak a nagyszüleink, akik többnyire nem szerepelnek a történelemkönyvekben.

Nagymamák, akik soha nem voltak képesek elmondani, miért létfontosságú, hogy az utolsó falatot is megegyük a családi ebédből. Nagymamák, akik valamiért nem akarták kíváncsi kisunokáiknak megmutatni a légópincét, pedig milyen érdekes is az. Nagymamák, akik soha nem válaszoltak a gyermeki ártatlansággal föltett kérdésekre, hogy ettek-e lovat vagy volt-e saját gázálarcuk. Akik soha nem tudták elmesélni, mert nem akartak emlékezni rá, milyen volt a föld alatt reszketve várni, míg a városuk, az egész addigi életük romhalmazzá lesz.

Tehát, mint mondtam, ez mindannyiunk története. A nagyobb teremben festményeket és rajzokat látunk a romba dőlt városról vagy az újjáépítés kezdeteiről; az alkotók közt akad, aki művészettörténetünk része, és olyan is, akinek még a nevét sem tudjuk. Egy a közös bennük: az ostrom alatt vagy után mind ott botladoztak rajzkészletükkel a romok között, és próbálták újra fölvázolni a jól ismert, ikonikus helyszíneket.

Nincsenek sötét hátterek, sem lobogó lángok, épp ettől az érzelmi visszafogottságtól lesz az ábrázolás drámai
Fotó: Bach Máté

Az olajképeket, akvarelleket, ceruza- és krétarajzokat végignézve némiképp meglepődhetünk: mindegyik alkotó tartózkodott a pusztulás drámai hatáselemeitől. Nincsenek sötét hátterek, sem lobogó lángok, ahogy torkolattüzek és vér sem színezi a képeket. Az ábrázolásmód, a gesztusrendszer, a színhasználat ugyanaz, mint a békében készült városképeké: lágy fényekben fürdik a Lánchíd, a Margit híd, a Gellért-hegy, a rakpart, a Tabán, a budai Vár. Csak épp a templomtornyok csonkák, a házak falai csupaszon merednek elő a törmelékből, és ember alig jár a félig elpusztított vidéken. Épp ettől az érzelmi visszafogottságtól lesz az ábrázolás drámai, mintha az alkotó az ábrázolásmóddal valahogy megpróbálná visszaterelni az őrületbe hasadt világot a normális kerékvágásba.

Kapussy György olajképe a Lánchíd romjainak sötét tömbjeit hatásos perspektívából dönti rá a nézőre, de a háttérben ott dereng a Vár visszafogott, mégis reményt keltő pasztellekben ázó sziluettje. Háromházi Ferger Ferenc ceruzarajzain a mindennapi élet is fel-feltűnik, apró alakok hadivasak roncsai között botorkálnak, hidak helyreállításán munkálkodnak vagy a romok közt heverő holttesteket készülnek elcipelni. Egyetlen képet találunk, azt is a másik teremben, A. Bedrow 1944-es olajfestményét Budapest bombázásáról, ami él azokkal a bizonyos hatáselemekkel: látjuk a légvédelmi reflektorok fénypászmáit az éjszakai égbolton, a lángokat és füstöt az épületek sziluettjei mögött.

A kisebbik terem azoknak állít emléket, akik a légópincék mélyén élték át az ostromot. Plakátokat, hirdetményeket látunk, a Légoltalmi Liga Riadó! című kiadványát, felhívásokat a gázálarc helyes használatára, felszólításokat a végsőkig való kitartásra vagy a szovjet csapatokhoz való átállásra. Egy alacsony posztamensen a Margit híd 1944 november 4-én felrobbant pesti hídfőjének egyik Dunába zuhant, öntöttvas korlátdarabja mellett Goda Gábor visszaemlékezése olvasható.

A tárlat mottója is lehetne: „Ami tinéktek kurió-zum, érdekes borzalom és fotográfia, az nekem és sokunknak életünk romhalmaza, személyes szenvedés. A vízbe fúló hidak vízisírjuk mélyére vitték idillikus séták emlékét, s mint mondjam én el azt idegennek, hogy a Margit híd vastraverzének a Duna közepétől kikandikáló korlátja mellett vallottam először szerelmet ifjúkoromban, a magam gyakorlati módján.”

A kiállítás március elsejéig látogatható.