Nem tudom, mióta vagyok rajongója az Asterix-világnak, de igen régóta, és ezzel sikeresen megfertőztem a családot. Már az Alfa magazinban bújtam a rövid részletekben, folytatásokban érkező képregényeket, és annyiszor elolvastam őket, hogy nagyjából kívülről tudtam nemcsak minden betűt, mondatot, riposztot és cukiságot, hanem a képi világ részleteit is.
És érdekes módon soha nem merült fel bennem az a csak mostanában eszembe jutó, fontos és ontológiai kérdés, hogy ha ezeknek a galloknak tényleg van csodaitaluk, miért nem kergetik ki a rómaiakat végleg, hiszen tulajdonképpen akármennyi hódítóval el tudnának bánni.Minden képregényt olvastunk legalább tízszer (szerencsére jó sok van, és még mindig jönnek az újabbak), mindegyik Asterix-filmet láttuk legalább hússzor, és minden rajzfilmet megnéztük minimum harmincszor. Az 1967-es Asterix, a galltól kezdve a csodálatos René Goscinny két remekművén (Asterix és Kleopátra, Asterix tizenkét próbája) keresztül egészen a legújabbakig mind telitalálat, amelyek közül vizuális élmény szempontjából is kiemelkedik Alexandre Astier és Louis Clichy 2014-es remeklése, az Asterix – Az istenek otthona. (Ebben arról esik szó, hogy a ravasz Cézár lakóparkot épített a gall falu határában, ahová elszánt rómaiakat költöztet – akik saját életvitelüket és szokásaikat is odaexportálják a kis gall falu mellé, és szétkorrumpálják az amúgy is folyton civakodó falut és lakosságát. Roppant mulatságos, gyönyörűen rajzolt, okos és poénos történet.)
Érthető tehát, milyen örömmel ültünk be a rendezőpáros újabb animációs filmjére, az Asterix – A varázsital titka című mozira, és nem csalódtunk. Ezzel a faék egyszerűségű toposszal és ezekkel a faék egyszerűségű – és erejű – hősökkel nem lehet hibázni, szinte az lenne a művészet, ha nem működne. Mert valljuk be, mindannyian szeretünk kacagni és nem túl sokat gondolkodni, mert bár tudjuk előre, hogy mi következik, mindig mulatságos az újabb verés. (Ezen az alapon működnek a Bud Spencer-filmek is.)
A rajzfilmkészítők, animátorok feladata szinte csupán annyi, hogy megtalálják az újabb és újabb nézőpontot, ahonnan még meg tud lepni a mindig ugyanaz, ahonnan mulatságossá tehető az egész történet. És rendre megtalálják. Érdekes megfigyelni, mennyit változott ugyanakkor a rajzfilmek sebessége. Az 1960-as években született alkotásokban mai szemmel nézve szinte kínzó és kegyetlen lassúsággal bomlik ki a történet, de talán jobban meg van ágyazva neki – az újabbakban meg jól érződik a könyörtelen elvárás, hogy gyorsan, sok – és még több – poénnal épüljön a mű, nincs fékezés, ráérősen göcögő kitérő, céltudatosság van – úgy tűnik, a mai gyerekek ezt kívánják, vagy valakik azt gondolják róluk, hogy ezt kívánják.
