A varázsital titkának átörökítése

Az Asterix-világ a franciák humorban tobzódó fiktív történelme, legújabb animációs filmje, az Asterix – A varázsital titka története nem különösebben bonyolult.

A legendás gall páros most Csodaturmixnak segít felkutatni azt a fiatal druidát, aki a mágus méltó utódja lehet Forrás: Big Bang Média

Nem tudom, mióta vagyok rajongója az Asterix-világnak, de igen régóta, és ezzel sikeresen megfertőztem a családot. Már az Alfa magazinban bújtam a rövid részletekben, folytatásokban érkező képregényeket, és annyiszor elolvastam őket, hogy nagyjából kívülről tudtam nemcsak minden betűt, mondatot, riposztot és cukiságot, hanem a képi világ részleteit is.

És érdekes módon soha nem merült fel bennem az a csak mostanában eszembe jutó, fontos és ontológiai kérdés, hogy ha ezeknek a galloknak tényleg van csodaitaluk, miért nem kergetik ki a rómaiakat végleg, hiszen tulajdonképpen akármennyi hódítóval el tudnának bánni.Minden képregényt olvastunk legalább tízszer (szerencsére jó sok van, és még mindig jönnek az újabbak), mindegyik Asterix-filmet láttuk legalább hússzor, és minden rajzfilmet megnéztük minimum harmincszor. Az 1967-es Asterix, a galltól kezdve a csodálatos René Goscinny két remekművén (Asterix és Kleopátra, Asterix tizenkét próbája) keresztül egészen a legújabbakig mind telitalálat, amelyek közül vizuális élmény szempontjából is kiemelkedik Alexandre Astier és Louis Clichy 2014-es remeklése, az Asterix – Az istenek otthona. (Ebben arról esik szó, hogy a ravasz Cézár lakóparkot épített a gall falu határában, ahová elszánt rómaiakat költöztet – akik saját életvitelüket és szokásaikat is odaexportálják a kis gall falu mellé, és szétkorrumpálják az amúgy is folyton civakodó falut és lakosságát. Roppant mulatságos, gyönyörűen rajzolt, okos és poénos történet.)

Érthető tehát, milyen örömmel ültünk be a rendezőpáros újabb animációs filmjére, az Asterix – A varázsital titka című mozira, és nem csalódtunk. Ezzel a faék egyszerűségű toposszal és ezekkel a faék egyszerűségű – és erejű – hősökkel nem lehet hibázni, szinte az lenne a művészet, ha nem működne. Mert valljuk be, mindannyian szeretünk kacagni és nem túl sokat gondolkodni, mert bár tudjuk előre, hogy mi következik, mindig mulatságos az újabb verés. (Ezen az alapon működnek a Bud Spencer-filmek is.)

A legendás gall páros most Csodaturmixnak segít felkutatni azt a fiatal druidát, aki a mágus méltó utódja lehet Fotó: Big Bang Média

A rajzfilmkészítők, animátorok feladata szinte csupán annyi, hogy megtalálják az újabb és újabb nézőpontot, ahonnan még meg tud lepni a mindig ugyanaz, ahonnan mulatságossá tehető az egész történet. És rendre megtalálják. Érdekes megfigyelni, mennyit változott ugyanakkor a rajzfilmek sebessége. Az 1960-as években született alkotásokban mai szemmel nézve szinte kínzó és kegyetlen lassúsággal bomlik ki a történet, de talán jobban meg van ágyazva neki – az újabbakban meg jól érződik a könyörtelen elvárás, hogy gyorsan, sok – és még több – poénnal épüljön a mű, nincs fékezés, ráérősen göcögő kitérő, céltudatosság van – úgy tűnik, a mai gyerekek ezt kívánják, vagy valakik azt gondolják róluk, hogy ezt kívánják.

Az Asterix – A varázsital titka története nem különösebben bonyolult: a csodálatos druida, Csodaturmix fagyöngyszedés közben leesik a fáról, és rádöbben, hogy bizony ő is öregszik, ezért aztán úgy dönt, nekilát megkeresni az örökösét. Asterix és Obelix társaságában elindul Gallián keresztül, hogy találjon egy druidatanoncot, aki méltó a híres varázsital receptjének megismerésére. Ez az alaphelyzet kivá­lóan alkalmas a francia nemzeti büszkeség legyezgetésére (milyen sokfélék vagyunk, mégis milyen vagányak – amúgy tényleg irigylésre méltó, hogy kitaláltak és megcsináltak maguknak egy fiktív történelmet, amelyet lassan a világon mindenki ismer… az unalmas valósággal ellentétben), a nyelvi és képi humor tobzódására, valamint közel másfél órányi önfeledt szórakozásra.

Persze nem maradhat el (hogy illő módon fanyalogjak is egy kicsit) a nagy és grandiózus rombolós csatajelenet. Mintha mostanában mindenki arra törekedne, hogy viszonylag hosszú és nehezen emészthető, grandiózus kulminációs jelenetekben számoljon le az ellennel, pedig az élet aligha ilyen, a holly­woodi történetmesélés szabályai miatt viszont mindenki ezt várja a saját életétől is, és szomorúan nézi, hogy az bizony csak színtelen és jellegtelenül csordogál, különösebb kitörési pontok nélkül.

Azt is lehet szeretni – éppen azért volt zseniális az Asterix tizenkét próbája, amelynek tizenkét kisebb kulminációs pontja van, és sokkal jobban hasonlít mindannyiunk közös tapasztalatára – a csodatevő italt leszámítva, ugye –, és egy mozis megnézést (meg sok otthonit) mindenképpen megér.