Az Asterix – A varázsital titka története nem különösebben bonyolult: a csodálatos druida, Csodaturmix fagyöngyszedés közben leesik a fáról, és rádöbben, hogy bizony ő is öregszik, ezért aztán úgy dönt, nekilát megkeresni az örökösét. Asterix és Obelix társaságában elindul Gallián keresztül, hogy találjon egy druidatanoncot, aki méltó a híres varázsital receptjének megismerésére. Ez az alaphelyzet kiválóan alkalmas a francia nemzeti büszkeség legyezgetésére (milyen sokfélék vagyunk, mégis milyen vagányak – amúgy tényleg irigylésre méltó, hogy kitaláltak és megcsináltak maguknak egy fiktív történelmet, amelyet lassan a világon mindenki ismer… az unalmas valósággal ellentétben), a nyelvi és képi humor tobzódására, valamint közel másfél órányi önfeledt szórakozásra.
Persze nem maradhat el (hogy illő módon fanyalogjak is egy kicsit) a nagy és grandiózus rombolós csatajelenet. Mintha mostanában mindenki arra törekedne, hogy viszonylag hosszú és nehezen emészthető, grandiózus kulminációs jelenetekben számoljon le az ellennel, pedig az élet aligha ilyen, a hollywoodi történetmesélés szabályai miatt viszont mindenki ezt várja a saját életétől is, és szomorúan nézi, hogy az bizony csak színtelen és jellegtelenül csordogál, különösebb kitörési pontok nélkül.
Azt is lehet szeretni – éppen azért volt zseniális az Asterix tizenkét próbája, amelynek tizenkét kisebb kulminációs pontja van, és sokkal jobban hasonlít mindannyiunk közös tapasztalatára – a csodatevő italt leszámítva, ugye –, és egy mozis megnézést (meg sok otthonit) mindenképpen megér.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!