Csavargódal, Vigyázz magadra, fiam – több generáció szívéhez szóltak és szólnak ma is a Bojtorján, a legmarkánsabb magyar countryzenekar dalai. Pár éve Müpa-beli életműkoncertjüket méltattam, s akkor is utaltam rá: a Bojtorján választott stíljében kissé magányos, hiszen a Fonográf arculatát csak ideig-óráig határozta meg a country, a jobb sorsra érdemes 100 Folk Celsius pedig nem teljesedett ki ebbéli minőségében idehaza.
A country, a blue-grass, a westernhangulat persze sok előadót (és még több zenerajongót) megfog, születik is ebből sok dal és lemez, de mifelénk kivételes, hogy egy zenekar egész életpályáját meghatározza. Kedvenc posztmodern témáim egyike, hogy miképp ölelkezik egymással az amerikai cowboy-mítosz és a magyar betyárromantika, avagy nyugatiság és keletiség a kortárs zenetörténetben.
A Vigyázz magadra, fiam! – A Bojtorján együttes krónikája sajátos és szokatlan mű a zenekarokról vagy előadókról szóló könyvek sorában, megkockáztatom, hogy kimondottan ránk jellemző specifikum – egy olyan zenerajongó, aki nem élt az egykori keleti blokkban, első olvasásra talán értelmezni sem tudná a kérdéseket és válaszokat. Nem vad rock and roll-sztorikat olvasunk, nem is rockújságírók életrajzait, és nem is sokat látott muzsikusok összegző bölcsességeit, még csak nem is olyan kultúrtörténeti átfedések feltárását, amire a bevezetőben utaltam, hanem egy történész-kutató objektív nyomozását: hogyan létezett financiálisan, egzisztenciálisan és társadalom-lélektanilag a Bojtorján zenekar a Kádár-rendszer abszurd bürokráciájában.
Ez természetszerűen rálátást jelent a rendszer egészének működésére, de nagy következtetéseket, napjainkra is vonatkozó összefüggéseket sem az együttes tagjai, sem a szerző nem vonnak le. A hangvétel objektív, távolságtartó, legalábbis rocktörténeti munkákhoz képest. Történészi munkákhoz képest viszont roppant könnyed – azzal együtt is, hogy a szerző fegyelmezett újságíróként végig tartja a hagyományos interjúformát, soha nem kezd esszéisztikus gondolatmenetekbe.