Mások élnének helyettünk

A gonosz átváltozása klasszikus, jól felépített és jól megírt novellákat tartalmaz, messziről látszik, hogy Sándor Zoltán mestere a szónak.

Sándor Zoltán novelláskötete első ránézésre igen vékonynak tűnik, a szerzőről készült portré kissé merevnek hat, a borító pedig nem ígér vidám történeteket. Olvasás után kiderül, hogy a szerző portréja nem lényeges (már első ránézéskor sem volt az, a posztmodern is megmondta, csak a retorika kedvéért írtam fennebb), a történetek tényleg nem vidámak, és bár vékony kötetnek tűnik, valójában nem az, igencsak súlyos, „vastag” kötet lesz belőle.

A gonosz átváltozása klasszikus, jól felépített és jól megírt novellákat tartalmaz, messziről látszik, hogy Sándor Zoltán mestere a szónak, és éppen olyan szigorú szabályokat állít fel önmagával, mint egyik novellájának hőse a túszul ejtett három civillel szemben: „Mielőtt még belekezdenénk a társalgásba, mindenki kapcsolja ki és tegye az asztalra a telefonját. Így… Azt akarom, hogy mindannyian meséljetek el magatokról egy kompromittáló történetet, olyat, ami miatt saját megítélésetek szerint is rászolgáltatok a büntetésre. – Le nem véve tekintetét a túszairól, a szakállas férfi megtörölte a szája szélét és cittegve kipiszkált egy húsdarabkát a fogai közül. – Aki a legdurvábbat mondja el, azt elengedem.”

Szóval tétje van a mesélésnek, és ezzel mindegyik mesélő tisztában van. Miként a szerző is. („Sándor Zoltán 1973-ban született Nagybecskereken. Író, műfordító, publicista. A vajdasági Magyar Szó napilap szerkesztője. A 2004–2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Szabadkán él” – idézem a hátsó belső fülről.)

Ezekben a novellákban, mint említettem, boldogság és humor nemigen van – mindent beborít valami szorongás és olvasót szorongattatás. És valamilyen formában folyton ott lebeg a délszláv háború soha meg nem haladható, fenyegető és tragikus emlékezete. Feloldás és feloldozás nélküli terep ez, ahol önhibájukon kívül vagy önhibájuk folytán kilátástalan helyzetbe került kisemberekről, katonai szolgálatukat teljesítő és ott elképesztő pusztításban kirobbanó fiatalokról, elidegenedésről, feloldhatatlan konfliktushelyzetekről, a család intézményének válságáról (és a válság megoldási, kifutási lehetőségeiről), valamint a délvidéki magyar társadalmat alapjaiban átformáló elvándorlásról és annak feldolgozhatatlanságáról esik szó.

Ez utóbbinak egyik, a dolgok bonyolult természetét leginkább megmutató példája a Jelenetek egy kivándorló életéből című szövegből származik. Itt a Németországban élő apa rászól a lányára, hogy magyarul beszéljen, mire az így felesel: „Te sem szereted, amikor Halimék imádkoznak. Azt mondod, ha ezt akarják folytatni egész életükben, akkor miért nem maradtak otthon, és hajlonganak napestig a sivatagjukban abroszba tekert fejjel. Te ugyanezt teszed. Az anyanyelveden beszélj! A tévében nincs semmi nézhető! Ezek itt nem is tudnak élni! Egész életükben szintetikus szart esznek! Bevásárlóközpontjaikban nem kapni se töpörtőt, se májast, se svartlit, itt éhen pusztul az ember! És így tovább… Ezt nyomod ­állandóan. Miben különbözöl te a Halimtól? – Azért a kettő között van némi különbség… – Lényegi különbség aligha! Ha mindörökre a régi életmódnál szerettél volna maradni, akkor nem kellett volna ideköltöznünk.”

Ami az esetleges hibákat illeti: néhol nagyon merev, nehézkes és keresett a fogalmazásmód (például az egyik nőszereplőt folyton „a fiatal hölgy”-ként emlegetni jó példája ennek), máskor meg prédikál az elbeszélő, a hősei csupán a szerző véleményének szócsövei, mondjuk amikor már-már megmosolyogtató kirohanást olvashatunk az internet ellen… De összességében nagyon jól megírt történetek ezek, arról nem is beszélve, hogy itt-ott a vakmerőségig bátrak, szókimondók – és nem naivan, elszólásszerűen, hanem a dolgok összetettségének tudatában bátrak és szókimondók.

És itt-ott a szövegekben egészen ismerős gondolatokra bukkanhatunk, ezzel például szinte bizonyos, hogy mindenki eljátszott már: „A történelemben minden mozzanat, a legapróbb is, a jelen pillanathoz vezetett, a jelen pillanatban pedig mi élünk. Például lehet azon ábrándozni, hogy milyen irányba indul el a középkori Szerbia sorsa, ha nem veszíti el a rigómezei csatát, vagy milyen hatalmas lenne ma Magyarország, ha nincs a trianoni békediktátum, de tisztában kell lenni azzal, hogy bármekkora nagyhatalom is lenne Szerbia vagy Magyarország, mi valószínűsíthetően nem élnénk: mások élnének helyettünk.”

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása. Vár Ucca Műhely Könyvek–Művészetek Háza, Veszprém, 2018.