Tizenötször élhetjük át újra a borzongást

Az Alien-sokalógia olyan sci-fi történet, amely a legősibb emberi félelemre alapoz, a szexualitást helyezi egészen merész szögben megtörő fénybe.

Aligha van még egy olyan jól kitalált sci-fi történet, mint az Alien-sokalógia és tsai. (Nekünk magyaroknak csak A nyolcadik utas a halál.) A legősibb emberi félelemre alapoz, a szexualitást helyezi egészen merész szögben megtörő fénybe (úgy, hogy sokáig nem is jövünk rá, miről van itt szó pontosan), ugyanakkor az emberiségről is valid gondolatokat tartalmaz, elképesztő a látványvilága, mindenki agyába beleégő képekkel operál a túlvilági szörnyekről, amelyeknek rövid távú tervei között szerepel az összes ember kiirtása és a Föld elpusztítása. Szerencsére aztán általában „csak” egy űrhajónyi/börtönbolygónyi harcost/civilt pusztítanak el, majd jön a csodálatos Sigour­ney Weaver által megformált Ripley altiszt, néz egy keményet, és széjjellángszórózza a büdös szörnyetegeket.

Tőmondatokban összefoglalva viccesnek tűnik az Alien-jelenség, csakhogy mindez éppen azt igyekszik palástolni, hogy az ember képtelen kivonni magát a hatása alól: azok a fránya atavisztikus félelmek (pók az arcon, tojásrakó cső a torokban, fojtogatás, a mellkas szétrobbanása mint a születés metaforája és metafizikája mind-mind legyőzhetetlen és mégis a fantáziát birizgáló képek) fránya atavisztikus félelmek maradnak. Rajongó vagyok, na.

Nemcsak a filmeket néztem meg ezerszer, hanem igyekszem elolvasni az összes könyvet, internetről beszerzett, félhivatalos forgatókönyvet, amelyik erről az univerzumról szól.

Ritkán futok lyukra, mert a négy Alien-­film könyvverziója például egytől egyik kitűnő olvasmány, de amikor pél­dául az Alien: Covenantet ígéri a cím, és csak kisebb betűvel szerepel rajta, hogy Eredet, nos, hiába, hogy az első három könyv szerzője, Alan Dean Foster írta… egy nagy rakás csöpögő sav, hogy úgy mondjam, vagy még az sem, mert nincs benne semmi: sem metafizika, sem gondolat a világ és az emberiség sorsáról, sőt még egy fránya félelmetes jelenet sincs – csak egy közepesen híg sztori. Gyanakvó lettem.

Így aztán, amikor megláttam a boltban az Aliens. Életre halál című kötetet, átfutott a fejemen: na jól van, azért ez már mégiscsak sok, még hány bőrt (kitinpáncélt) akartok lehúzni erről a gyönyörű mítoszról?! De azért persze megvettem.

A kötetet a számomra ismeretlen Jonathan Maberry szerkesztette, aki tizenöt (nem nagy dicsőség, de) számomra szintén ismeretlen írót kért fel, hogy az Alien-univerzumon belül mozogva gondolják tovább (vagy visszafelé), amit csak szeretnének, és írjanak izgalmas történeteket. Hangsúlyozom még egyszer, a kételyt, amely aztán már az előszó elolvasása közben úgy olvadt el, mint az egyszeri űrhajós arca előtt a szkafander plexiüvege, midőn az arctámadó (más helyen: arcmászó) ráfröccsenti testének savát. „Úgy gondoltam, legalább egy hónapra lesz szükségem ahhoz, hogy összegyűjtsem a megfelelő számú irodalmi harcost, aki hajlandó együtt vadászni velem. Nos, csak két nap kellett hozzá. Mint majd kiderül, nem én vagyok az egyetlen olyan író, aki már alig várta, hogy elmondhasson egy sztorit, ami ebben a világban játszódik. Nem csupán elég jelentkezőt találtam ahhoz, hogy összegyűljön egy jó kötetre való novella: amint híre ment a tervemnek, több száz ajánlkozót kénytelen voltam visszautasítani” – írja az előszóban ez a jóember.

Jelentem: akik viszont maradtak, mind kiválót alkottak. És az a csodálatos, hogy mivel tizenöt kis elbeszélésről van szó, tizenötször élhetjük át úja a borzongást – jókedvű vagy megkeseredett űrhajósok, katonák, telepesek megérkeznek a bolygóra, még nem is sejtve, mi vár rájuk; először bagatellizálnak, aztán csodálkoznak, majd menekülnek és jól meghalnak, mert ezek a lények (amelyek annyira „xenomorfok”, hogy a kis bogártól a hatalmas T-rexig minden formában előfordulnak a kötetben) nem cicóznak. (Vagy a cicót is elkapják és megtermékenyítik.)

Ezek a szerzők igazi örömprózát művelnek – látszik, hogy élvezik, amit csinálnak, és tényleg várták már, hogy egyszer megírhassák, ők hogyan látják ezt az egészet. Van, aki ragaszkodik a filmek, forgatókönyvek történetének logikájához, szabályaihoz, van, aki bátran elrugaszkodik, van, aki kommandós-vicces lazára veszi a figurát (pedig ez máskor halálra idegesít, de itt nem), van, aki komolyan elgondolkodik az emberi faj határain, sorsán és hibáin.

De hogy fel is rójunk valamit: igazán helyet kaphatott volna a könyvben egy tartalomjegyzék, mert így kissé körülményes a visszakeresés. A fülszöveg utolsó mondata viszont – „Garantált, hogy ezektől a sztoriktól megfagy az ember vére – mielőtt megalvadna” – telitalálat.

Aliens. Életre halál. Szerkesztette: Jonathan Maberry. Fordította: Szántai Zsolt. Szukits Kiadó