Akár meghalni is a zenéért

Tizenöt évesen már profizenész-álmokat kergetett, s gimnazistaként hamarosan a Non-Stop együttes dobfelszerelése mögött találta magát. Pályafutásának csúcsát egyértelműen a Piramissal eltöltött esztendők jelentették, ám Köves Miklós – ahogy mindenki ismeri, Pinyó – a zenekar feloszlása után sem fordított hátat a muzsikálásnak. Az R.A.B.B., illetve a Török Ádám fémjelezte Miniben eltöltött hosszú évek után az egykori sikerbandát a régi társak egy részével újjáalakították. A Piramis a Barba Negra Music Clubban nőnapi koncertre készül.

Köves Miklós Pinyó ahhoz a generációhoz tartozik, aki az egész műfajt a lelkében hordozza Fotó: Mirkó István

– Nemrég kerek évfordulót ünnepelt. Amikor elindult a pályán, gondolt arra, hogy a hetedik iksz után is a színpadon lesz?

– Ezt senki nem tudhatja előre, így én sem. Több mint ötven évet húztam le a zenészszakma sűrűjében, persze akadtak üresjáratok is. Már tizenöt évesen profi dobosnak készültem, akkor elhatároztam, hogy ebből szeretnék megélni. Ha úgy tetszik „megélhetési muzsikus” vagyok, mivel máshoz nem értek. Ettől függetlenül ahhoz a generációhoz tartozom, amely a zenét, az egész műfajt a lelkében hordozza. Ha nem így lenne, és nem tudnék szakmailag teljesíteni, már rég kihajítottak volna mindenhonnan. Napi négy-öt órán keresztül gyakorlok a próbateremben. Imádom a zenét, az újakra is fogékony vagyok, gyakran eljárok a fiatalok koncertjeire.

– Több zenekarban megfordult, ebből – persze a Piramis mellett, amelyre hamarosan rátérünk – három fontos állomást emelnék ki: a Non-Stop-, valamint a R.A.B.B.-, illetve Mini-korszakot. Mit jelentettek önnek e formációk?

– A Non-Stop az egész fiatalságomat jelentette. Meghaltunk a zenéért. Gimnazistaként szívtam magamba az igényes muzsikát, a jókedvet, az akkor szövődő barátságokat és a szabadságvágyat. De ott voltak a közös bulizások, beszélgetések, és a zenéről való töprengések is. Kiváló iskola volt. Jórészt egyetemista, értelmiségi emberek közé kerültem, de a közönség is főképp ebből a rétegből került ki. Turnéztunk az Omegával és a Locomotiv GT-vel, amelyektől ellestük, miként kell profi módon muzsikálni. A zenekarvezető, Zádor István zongorista hosszú ideig zenélt, summa cum laude fokozattal végezte el az orvosi egyetemet, ma Amerikában praktizál.

A Piramis-korszak után sok jó zenésszel dolgoztam színházban, többek között Muck Feri szaxofonossal. Sokat beszélgettünk arról, hogy ideje lenne valami blueszenekart összehozni, amit Török Ádám is – aki a rendszerváltozás utáni időkre ugyancsak zenekar nélkül maradt – támogatott. Egy közös dzsemmelés kapcsán jött az ötlet az R.A.B.B., vagyis a Rhythm and Blues Branch megalakítására. 1991-től hét éven keresztül komoly sikereket értünk el, majd Ádám az ötvenedik születésnapja után a „Rabbocska” ritmusszekciójával (Kerékgyártó István és jómagam), valamint a visszatérő régi zenésztárssal, Németh Karcsi billentyűssel ismét felélesztette a Mini-formációt. A mérleg: rengeteg hazai és határainkon túli közös buli, élmények – és barátság. Tizennyolc szép évet töltöttünk együtt.

– A Som Lajos fémjelezte „nagy” Piramis páratlan sikert tudhatott magáénak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Mi lehetett – az ellenszél ellenére is – a zenekar népszerűségének a titka?

– Ami az ellenszelet illeti: a három „t” közül a „tűrt” kategóriába soroltak bennünket. A népszerűség okát pedig egyrészt a rock and roll akkori felvirágzásában látom, amit mi meglovagoltunk. Úgy kinézetre, mint viselkedési formában ízig-vérig rockerek voltunk. Másrészt sokkal kevesebb zenekar működött akkoriban, harmadrészt tudatosan hajtottunk arra, hogy lépésről lépésre előbbre jussunk. Szerencsénkre ott volt Som Lajos, aki amellett, hogy kiváló zenész, született menedzser is volt. Igaz, akkor ezt a szót ki sem volt szabad ejteni, ügyintézőnek hívták. Mindent megtett a zenekarért. Mi még javában aludtunk, ő már kora reggel futkosott, tárgyalt, intézkedett. Az öt ember találkozása szerencsésnek mondható, ráadásul jó időben kaptuk el ezt a fonalat. A kemény rockdalok mellett bőven akadtak lírai darabok, amelyet a lányok is szerettek, Horváth Attilának és S. Nagy Istvánnak köszönhetően pedig a dalszövegekkel is sikerült hódítanunk. A már említett érvényesülési törekvéseken túl nem beszélnék szándékosságról. Még a bőrgatya tekintetében sem. Ezzel Závodi Janó édesapja, aki bőrszabó volt, látta el a zenekart.

– Milyen viszonyt ápoltak a hanglemezgyárral és a kultúrhatalommal? Miként élték meg a „tűrt” kategóriát?

– Ebből annyit érzékeltünk, hogy meglehetősen sokat kellett várnunk az első nagylemez megjelenésére és a tévéfelvételre. De legalább mindkettő megadatott. A bürokrácia és a gáncsoskodás miatt mindent umbuldával, feketén kellett csinálnunk. Amikor Erdős Péterék (a hanglemezgyár márkamenedzsere – a szerk.) látták a sikert, a társadalmi igényt a zenénkre, már nem tudták visszacsinálni, kénytelenek voltak engedni. A szöveget cenzúrázták, ha nem tetszett, átíratták. De Lajos, a kapcsolatai révén ezeket is áthidalta valahogy. A botrányok miatt több megyéből kitiltottak bennünket, de átvészeltük ezt az időszakot is. Megjegyzem, sohasem a közönség kezdeményezte a balhét. Tomboltak ugyan, de ha a rendőrök vagy az ifjúgárdisták nem provokálják őket, nem történik rendbontás. Lajos sokszor leugrott a színpadról, és védte a gyerekeket. Visszagondolva, ma már a legegyszerűbb futballmeccsen is nagyobb botrányok történnek…

Köves Miklós Pinyó ahhoz a generációhoz tartozik, aki az egész műfajt a lelkében hordozza
Fotó: Mirkó István

– A 92-es, valamint a 2006-os Piramis nagykoncertek után sokakban megfogalmazódott az igény a folytatásra, ám az mégsem következett be. Lehetett volna létjogosultsága a Piramisnak?

– Mindkét alkalommal felmerült a folytatás lehetősége. Az elsőnél öt telt házas sportcsarnoki megméretéssel a hátunk mögött erre minden lehetőség adott volt, ám a bulik végeztével mégis szétszaladtunk. Igény lett volna rá, a várható közös munka azonban elmaradt. Új számokat, országos és határon túli turnét kellett volna csinálni, ám Révész Sanyi nem állt kötélnek. Más tervei voltak. Magam sem vagyok biztos benne, hogy a közönség kíváncsi lett volna az új dalokra. Úgy tűnik, erre nem csupán nálunk, de más, régebbi zenekaroknál sincs igény. 2006-ban pedig eleve úgy vágtunk bele a dupla koncertbe, hogy Lajos és Révész Sanyi között ellentétek feszültek. Emellett szegény Lajos nem volt olyan állapotban, hogy később is számítani lehetett volna rá.

– Tíz éve, ha nem is az eredeti összeállításban, de mégiscsak színpadra állt egy Piramis-formáció, amely helyet követelt és kapott magának a hazai rock palettáján.

– Korábban működött egy tribute-zenekar Piramix néven, ahol sokszor vendégeskedett Gallai Peti és Závodi Janó. A 2006-os nagykoncertet követően innen jött az ötlet, hogy álljunk össze, és – ha nem is az eredeti formában, de – vigyük tovább a Piramist. Egy-másfél évig ellenálltam, mondván, megint minden kezdődik elölről… Aztán beadtam a derekam; előbb Piramis Plusz néven, később az utótagot elhagyva jártuk, és járjuk ma is az országot. Mára az eredeti „nagy” csapatból rajtam kívül Závodi Janó gitáros maradt meg. Csoki, azaz Nyemcsók János énekel, a fia Bence billentyűzik és Vörös Gábor kezeli a basszust. Öt nagylemez és pár kislemez anyaga áll rendelkezésre, ezekből válogattuk össze a repertoárt. Nem volt könnyű az indulás, a kezdeti döcögés után úgy néz ki, beért a munkánk gyümölcse. Csokinak különösen, hiszen őt Sanyi után kellett elfogadtatni a közönséggel. Ugyanis a drukkerek a középcsatárra kíváncsiak, szeretik, ha ugyanaz a személy testesíti meg a posztot.

– És most ismét nagykoncertre készülnek. A nőnapon kívül van más apropója is?

– A március 8-i nőnapot jó alkalomnak tartjuk. Szándékosan választottuk ezt a dátumot, hiszen a gyengébbik nem mindig is nagy szeretettel állt a bandához. A megszokott szeptember–októberi leállás után – hiszen mi nem klubozunk – az országos koncertek előtt ez lesz az első, a szezonnyitó buli. Három éve léptünk fel utoljára a Barba Negrában, örömmel fogadtuk a meghívást. Az alkalomra egy óra negyven perces műsorral készülünk, s a kihagyhatatlan nóták mellett egy-két olyan dal is elhangzik majd, amelyet régen hallott tőlünk a közönség.