Bárónéként és páriaként Erdélyben

Kit ne érdekelne a mára már a tisztelet miatt viaszfigurákká vált, hajdani erdélyi nagy írógeneráció híres marosvécsi találkozása?

„A skót–görög származású Augusta Marosvécs urához, báró Kemény Jánoshoz ment feleségül a mezőségi Gyekén, s hosszú időn keresztül, 1944-ig együtt szervezték az Erdélyi Helikon találkozóit” – áll a kötet hátlapján, és bár valóban ez a legfontosabb része az emlékiratnak, azért szót kell ejteni a könyv többi részéről. Annál is inkább, mert két részből áll az anyag: az elsőben egyes szám harmadik személyben (Szévásztiként emlegetve magát) beszél a szerző, és elsősorban a gyerek- és ifjúkor boldog-boldogtalan emlékeit idézi fel, a másodikban pedig már egyes szám első személyben Augustaként, és itt nagyobb hangsúlyt fektet az Erdélyben először bárónéként, majd pedig a kommunizmus éveiben egészen megalázó munkák és körülmények között, a rangjukért megbüntetett páriaként töltött időkre.

A kötet első része hihetetlenül szerkesztett, nagyon szép nyelven szól (angolból magyarra fordította Nagy Imola), és valami tündéri világot mutat be, ahol mindig kék a tenger, és ilyen regénybe illó mondatok fogadják az olvasót: „Amikor az idő alkalmas volt rá, valamelyik közeli szigetről vitorlással papot hoztak, hogy tartson misét. Mise után a pap mindig teli csónakkal tért vissza, annyi élelemet kapott a nyomorult bűnösöktől, akiket ő felmentett a vétkeik alól.” Egy letűnt, tán soha nem is létezett aranykorról olvashatunk, ahol még a problémákat is telibe süti a nap.

A második részben szintén nagyon erős mondatokkal találkozunk: „A kastélyból mindent kirámoltak. A németek, mielőtt elmentek volna, kiürítettek minden tollpárnát és lószőr-matracot, gondolom azért, hogy az oroszok ne alhassanak olyan kényelmesen, mint ők. Eltűnt a teljes könyvtár. Heine versei a földön feküdtek, összetépve. Szívszorongató látvány volt. Később, amikor elmentem húst venni a mészárszékbe, szörnyülködve láttam, hogy a mészáros, Creciu, a román pap testvére, az antik köteteinkbe csomagolta a húst. Meg se tudtam szólalni” – írja a háború utáni időkről.

Ez a néhány mondat ékesen mutatja be a korabeli nyomorúságot, és olyan megejtő őszinteséggel, amely méltó egy skót–görög hölgyhöz, aki idejött, a mi tájainkra, először rácsodálkozott a furcsaságokra és különlegességekre, majd megragadta a munka végét, és olyan derekasan helytállt, ahogy csak kevesen. Emlékiratának – a marosvécsi események dokumentálásán túl – ennek megmutatása is elévülhetetlen érdeme.

Báró Kemény Jánosné Augusta Paton: Önéletrajzi emlékezések. Szépmíves Kiadó, Budapest, 2018.