Bárónéként és páriaként Erdélyben

Kit ne érdekelne a mára már a tisztelet miatt viaszfigurákká vált, hajdani erdélyi nagy írógeneráció híres marosvécsi találkozása?

Bevallom, sokat olvastam már báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletírásáról, mielőtt fellapozhattam volna, és azt is bevallom, hogy elsősorban – a korszak iránt igen határozottan érdeklődő filoszként – ehhez hasonló részleteket vártam tőle:

„Egy téli napon, amikor [Kemény] János hazaérkezett Kolozsvárról [Maros] Vécsre, izgatottan és sóvárogva kérdezte tőlem, hogy nagy gondot okozna-e nekem, ha a nyári hónapok valamelyikében, mondjuk júliusban, meghívna hozzánk vagy harminc írót, két-három napra. Tele volt lelkesedéssel, és elmondta, hogy az a nagy álma, hogy védje Erdély magyar kultúráját és nyelvét, amit a megszálló románok elnyomnak. Természetesen beleegyeztem és meg is kezdtem az étkezési és egyéb részletek megtervezését és szervezését. Júliusra megszerveztem az alvást. Úgy oldottam meg, hogy három írót helyeztem egy szobába. Közben beszereztünk mindent, ami az ellátáshoz szükséges volt. Még ceruzákat is tettem a szobákba, ha valamelyik írót ott szállná meg az ihlet. Az egyedüli dolog, amire nem gondoltam, az volt, hogy néhány városi író nem tudta magát megborotválni, ezért el kellett küldeni a kocsit borbély után.” Vagy pedig: „1926 júliusában eljött a nagy nap, az erdélyi írók megérkezésének a napja. A felvonóhídon vártuk, hogy üdvözölhessük őket. Néhányan közülük úgy néztek ki, mint az éhenkórászok. Úgy döntöttünk, hogy a Helikon nevet adjuk a társaságnak.”

Kit ne érdekelne a mára már a tisztelet miatt viaszfigurákká vált, hajdani erdélyi nagy írógeneráció híres marosvécsi találkozása, Kemény János áldásos tevékenysége révén pedig az úgynevezett „helikoni írók” csoportjává válása? De rájöttem, hogy igazságtalanság ilyen előítéletekkel vagy egyenesen elvárásokkal közeledni báró Kemény Jánosné Augusta Paton emlékiratíróhoz. Neki természetesen más dolgok a fontosak, máshol vannak az élet súlypontjai, mint a múlt kitüntetett pillanatai iránt hevesen érdeklődő olvasónak. Már ahogy ez az emlékiratok kedves természete: az ember csak néz és szeretettel csodálkozik, milyen természetes hétköznapisággal tudnak a korabeli emberek viszonyulni azokhoz a dolgokhoz, amelyek később világrengető eseményeknek bizonyulnak.

„A skót–görög származású Augusta Marosvécs urához, báró Kemény Jánoshoz ment feleségül a mezőségi Gyekén, s hosszú időn keresztül, 1944-ig együtt szervezték az Erdélyi Helikon találkozóit” – áll a kötet hátlapján, és bár valóban ez a legfontosabb része az emlékiratnak, azért szót kell ejteni a könyv többi részéről. Annál is inkább, mert két részből áll az anyag: az elsőben egyes szám harmadik személyben (Szévásztiként emlegetve magát) beszél a szerző, és elsősorban a gyerek- és ifjúkor boldog-boldogtalan emlékeit idézi fel, a másodikban pedig már egyes szám első személyben Augustaként, és itt nagyobb hangsúlyt fektet az Erdélyben először bárónéként, majd pedig a kommunizmus éveiben egészen megalázó munkák és körülmények között, a rangjukért megbüntetett páriaként töltött időkre.

A kötet első része hihetetlenül szerkesztett, nagyon szép nyelven szól (angolból magyarra fordította Nagy Imola), és valami tündéri világot mutat be, ahol mindig kék a tenger, és ilyen regénybe illó mondatok fogadják az olvasót: „Amikor az idő alkalmas volt rá, valamelyik közeli szigetről vitorlással papot hoztak, hogy tartson misét. Mise után a pap mindig teli csónakkal tért vissza, annyi élelemet kapott a nyomorult bűnösöktől, akiket ő felmentett a vétkeik alól.” Egy letűnt, tán soha nem is létezett aranykorról olvashatunk, ahol még a problémákat is telibe süti a nap.

A második részben szintén nagyon erős mondatokkal találkozunk: „A kastélyból mindent kirámoltak. A németek, mielőtt elmentek volna, kiürítettek minden tollpárnát és lószőr-matracot, gondolom azért, hogy az oroszok ne alhassanak olyan kényelmesen, mint ők. Eltűnt a teljes könyvtár. Heine versei a földön feküdtek, összetépve. Szívszorongató látvány volt. Később, amikor elmentem húst venni a mészárszékbe, szörnyülködve láttam, hogy a mészáros, Creciu, a román pap testvére, az antik köteteinkbe csomagolta a húst. Meg se tudtam szólalni” – írja a háború utáni időkről.

Ez a néhány mondat ékesen mutatja be a korabeli nyomorúságot, és olyan megejtő őszinteséggel, amely méltó egy skót–görög hölgyhöz, aki idejött, a mi tájainkra, először rácsodálkozott a furcsaságokra és különlegességekre, majd megragadta a munka végét, és olyan derekasan helytállt, ahogy csak kevesen. Emlékiratának – a marosvécsi események dokumentálásán túl – ennek megmutatása is elévülhetetlen érdeme.

Báró Kemény Jánosné Augusta Paton: Önéletrajzi emlékezések. Szépmíves Kiadó, Budapest, 2018.