Egy Rolling Stones-koncert nem csinál nyarat Kubában

Három évvel a Rolling Stones kubai koncertje után választ kaptunk rá, miért nem lett akkor forradalmi a hangulat a karibi szigetországban: még nem jött el az idő.

Amint elkezdenek játszani, elfeledtetik a korukat Fotó: Alexandre Meneghini Forrás: Reuters

A Rolling Stones titka Horváth Charlie énekes szerint az, hogy szeretnek improvizálni és több mint fél évszázadon keresztül együtt tudtak maradni.

Mindez a Pólus mozi Rockklub-sorozatán hangzott el, ahol a Rolling Stones Havana Moon című, 2016-os koncertfilmjét vetítették le újra a közönségnek.

Az apropót vélhetően az adta, hogy február végén elfogadták az új alkotmányt Kubában, bár erről nem volt szó a beszélgetésen. Az új dokumentum egyébként nem tesz említést a kommunista államról, ugyanakkor megerősíti a politikai rendszer szocialista jellegét és a kubai kommunista párt vezető szerepét a gazdaság alakításában, valamint azt, hogy Kuba célja a kommunizmus irányába haladni. Vagyis azt is mondhatnánk, hogy egy fecske (vagy egy Rolling Stones-koncert) nem csinál nyarat. Bár egyértelműen érezhető az enyhülés Kubában, ami például a vállalkozások lehetőségeinek bővülésében kézzelfoghatóan jelen van, de úgy tűnik, azért a berendezkedés stabil.

A 2016-os koncert tétje éppen ez volt: a zenekar is szeretett volna hozzájárulni Kuba újjászületéséhez. Mick Jagger bele is kiáltja a havannai éjszakába, hogy jó lenne végre valamiféle változás. Illetve egészen pontosan fölteszi a kérdést, de aztán a néhány másodpercnyi csönd után inkább hagyják is a zenészek a témát. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a Rolling Sto­nest és az általa képviselt zenei műfajt Fidel Castro gyakorlatilag betiltotta Kubában, mégsem lett forradalmi a hangulat a 2016-os koncerten. Most, három évvel később, az új kubai alkotmány elfogadásával megkaptuk a választ a miértre: még nem jött el az idő.

Amint elkezdenek játszani, elfeledtetik a korukat Fotó: Reuters

Mindezek ellenére a fogyasztói társadalom kultúrájára nem mondott nemet Kuba népe, sőt éppen hogy tetemes számban adta le a voksát mellette. Ugyanis 1,2 millió rajongó volt kíváncsi Jaggerékre. Bár Kuba népe valószínűleg a fogyasztói társadalom ellenkultúráját látta bennük, annak ellenére, hogy az európai ember éppen mostanában próbál leszámolni ezekkel a hamis mítoszokkal. Másrészt az is valószínűsíthető, amiről nagyon sok művész beszél, hogy aki a színpadon jól játszik, tetemes energiát kap a nézőktől, amelynek aztán a sokszorosát képes visszajuttatni nekik. Ez a koncert is ilyen volt. A Rolling Stones történetének egyik legjobban sikerült, legemlékezetesebb örömzenélését láthattuk a mozivásznon.

Paul Dugdale filmrendező szerencsére nem bonyolította túl a filmet. Egyrészt látjuk a zenészeket, vagyis Mick Jagger, Keith Richards, Ron Wood és Charlie Watts a főszereplők, másrészt Havanna népét, amint megőrül ezért a fergeteges muzsikáért. De a Rol­ling Stones élő zenei attrakcióinak van még egy titka, amiről eddig nem volt szó. Mégpedig a koncerteken még nagyobb hangsúllyal jelen lévő, már-már meditatív zenei háttér, amelyet a Horváth Charlie által is emlegetett improvizációk színesítenek.

A koncertfilm rendezője erre helyezte a hangsúlyt, vagyis egészen pontosan erre a meditatív állapot és a tomboló őrület közötti libikókára. Nem kapkodja el folyamatosan a képet, ahogy ez manapság sok videóklip esetében megfigyelhető, hanem engedi felépíteni egy-egy szám zenei világát a nézőben. Leginkább azzal, hogy türelmes és nem fokozza túl a vizuális ingereket. Vagyis van időnk megfigyelni, hogyan zenélnek a fiúk, és ezáltal a mozinéző is megélheti azt a katartikus hangulatot, amit az eseményre jegyet váltó néző élhetett meg 2016-ban. Róluk is sokat tudunk, mert a koncertfilm másik főszereplője a kubai nép. Olyan karakteres arcokat láthatunk Mick Jagger rohangálása közepette, amelyeket nem könnyű elfelejteni.

Amikor a film elején egy rövid interjúban először jelennek meg a zenészek, bár nem a Buena Vista Social Club nyugdíjasai jutnak eszünkbe, de felszakad egy sóhaj: megöregedtek. Olyan ütött-kopott hangulatot árasztanak, mint a filmen bemutatott havannai épületek. Másrészt éppen annyira szívet melengető a látvány az esetükben, mint amennyire ez a havannai miliőre is jellemző. Ami igazán döbbenetes, hogy bár hiába látunk négy öregembert a színpadon, amint elkezdenek játszani, elfeledtetik a korukat. Ráadásul annyira élvezik azt, amit csinálnak, hogy a nézőnek mosolyogni támad kedve. Hiába tudjuk, hogy a konzumkultúránknak nyelvet nyújtó fiúk éppen a fogyasztói társadalom termékeivé váltak, mégis végigmosolyogjuk ezt a két órát.

Mert nagyon tudnak zenélni.