„Ki hétfőn villamoson felkacag, lelkét tűz égesse. Kik ketten harsányan társalognak, ne kapjanak kompótot a kórházban. De ki kommentál, csettint, banyákra kacsint, orcáját a légbe mártsa, és ne legyen rajta ejtőernyő, de megnézném, köpnék melléje hegyeset, lám, igaz-e, hogy egyszerre érnek földet.” Demeter Szilárd prózanyelvének régiségszaga van. Nem a halott nagyszülők nagykabátjainak dohos, avítt szekrényszaga ez, hanem régi, porló kövekbe vésett, nehezen megfejthető jelek, ősi balladák szaga – nagy idők nagy legendáinak szaga, amik vannak is a jelenben, meg nincsenek is.
A Hármasoltár című kötet jó vaskos, gyalázat is volna ilyen névre keresztelni valami vékony füzetkét, és a szerző három, korábban megjelent regényét tartalmazza: Kéket kékért, Lüdércnyomás és Tempetőfi naplója (ebben a sorrendben szerepelnek a kötetben, az eredeti megjelenésük rendje pont fordított). A három regény egy fejlődéstörténetté áll össze, három beavatási stációval, három oltárképpel (három oltárkép közül általában csak az egyik ábrázolja a poklot, vagy az utolsó ítéletet, de Demeter Szilárd a jelekből ítélve ott is poklot talál, ahol reneszánsz oltárképfestők szerint a gyönyörök kertje van), vagy három bugyorral: gyermekkor, ifjúkor és felnőttkor.
A fülszövegben maga a szerző leplezi le az önéletrajzi indíttatást, a Madarasi-Hargita lába, a székelyudvarhelyi tanítóképző, a kolozsvári egyetem mind egy valós férfivá érési történet valós helyszíne. Mégsem önéletrajzot vagy naplóregényt olvasunk, hanem egy teljesen elszabadult fikciót, rémmesét, sötét balladát, amiben rejtői vagy tersánszkyi nevű figurák szerepelnek: Egyszemjankó, Kistarisznya, Csürkeláb, Dzsesszpalibá, Kagur, Félszemű Dzsó, Pufarin, Orrbelefütty. Ezek a hősök az apjukat darabolják föl, medvéket ütnek agyon, kézirattal fojtják meg magukat, disznók eledelévé válnak, átkozódnak, bosszút állnak, isznak és közösülnek egy abszurd, bizarr, kegyetlen világban – a háttérben pedig az 1989-es romániai forradalom zajlik. Afféle mágikus realizmus ez, hogy a múló irodalmi divathóbortok egyik kedves terminusával éljünk, de Demeter Szilárd mágiája sötétebb lényeket és világokat idéz meg, mint Márquezé.
